Az idén az előadások nagy része a környező országokból érkezett, a program szinte napról napra változott, gyásznap, rendeletek, az időpontok előrébb kerültek, társulatok mondták le, s jöttek újak a helyükbe, és délután jártunk színházba. Sőt, olyan nap is volt, amikor a reggeli kávénk után ültünk be a fesztiválos maszkokban színházat reggelizni. Bár elsőre furcsának tűnik, hiszen nem ezt szoktuk meg, mégis talán éppen ezek a „nem színházba járó” időpontok tették még különlegesebbé az idei Desirét.

Desiré az utcán

Biztonságos jegyszedés

A fesztivált a házigazdák, azaz a Kosztolányi Dezső Színház társulata nyitotta meg A nézés költészete című előadással, mely egy gyönyörű, lírikus hangvételű, meditatív képzőművészeti színházi alkotás. Olyan, mint egy hang nélkül előadott vers. Akármilyen ellentmondásos is ez a mondat. Urbán óriási hangsúlyt helyezett a vizualitásra, szó szerint erre épül az előadás dramaturgiája. A látványra és a tárgyakra. A díszletelemek veszik át a főszerepet, a színészek pedig mintegy rendezőként alakítják át számunkra a teret, lassan folyva át egyik képből a másikba. Ezt fonja át ugyanilyen líraian Mezei Szilárd zenéje. Egyfajta keletkezéstörténetként is értelmezhetjük az előadást. A semmiből, vagyis az üres színpadból épül fel egy sajátos világ, mi pedig csak nézünk, és nyeljük a látványt. A földre helyezett, óriási tükrök pedig mintegy félbevágják és meg is sokszorozzák, amit nézünk. Ott a lent és ott a fent is. Nincs hirtelen mozdulat, nincs kapkodás. A feszültséget az egyre sokasodó tárgyak teremtik meg, melyek végül teljesen eluralják a teret. Az előadásban Búbos Dávidot, Fülöp Tímeát, Kucsov Boriszt, Mészáros Gábort, Varga Henriettát és Verebes Andreát láthatjuk. A jelmeztervező Marina Sremac, a művészeti munkatárs pedig Daniela Mamužić volt.

Urbán András

A nézés költészete

A nézés költészete

A nyitónap második előadása az Újvidéki Színház és a Szegedi Nemzeti Színház koprodukciójában készült Parasztopera volt, melyet Keresztes Attila rendezett. Pintér Béla drámájához Darvas Benedek írta a zenét, erdélyi magyar népdalok, barokk és rockzenei motívumok ötvözésével. A Parasztopera nem egy tündérmese. Gyilkosság, vérfertőzés, titkok, sötét történetek. Mindez még el is férne egy klasszikus értelemben vett operában, hát még egy parasztoperában. Tökéletesen működik a mű, sokszor persze paródiaként, s éppen ettől kezdünk nevetni ezeken a szörnyűségeken. Nagyon groteszk ez a dalban elmesélt falusi történet. És talán éppen attól az, mert az operák világát másnak ismerjük. Óriási kosztümök, áriák, holtan is éneklő operaénekesek. Ez nem egy ilyen opera. Ez egy parasztopera. Egy kis falu boldogtalan-boldog emberei énekelnek, tragikus sorsok találkoznak, még sincs jó vagy rossz szereplő, a néző azt érezheti, hogy mindenkit meg tud érteni, senkire nem tudna haragudni. Szerethető karakterek, akiknek dalban megszólaló mondatai sokszor csalnak mosolyt az arcunkra, de a végén valahogy mégis abbahagyjuk a mosolygást. A társulat, azaz Szalai Bence, Figura Terézia, Pongó Gábor, Dienes Blanka, László Judit, Elor Emina, Huszta Dániel, Mészáros Árpád, Káli Gergely m. v. a tőle megszokott profizmussal játszott. A zenekar tagjai: Benák Gabriella, Bolyos Miklós, Fedor Raškuc, Schwann Ernő.

Az ember ára

Az ember ára

A Novi tvrđava teatar — Újvidéki Színház — Grad teatar Budva — East West Centar Sarajevo koprodukciója nyitotta meg a második napot. Az ember ára című előadást Aleksandar Tišma regénye alapján Boris Liješević rendezte. A darab egy újvidéki zsidó lány, Vera Kroener történetét meséli el, akit a polgári miliőből hurcolnak el családjával együtt Auschwitzba. A koncentrációs tábort csak ő éli túl, mert beválasztják a németek házi bordélyába, ahol SS-tiszteknek kínál szexuális élvezeteket. Innen kerül vissza Újvidékre, ahol már semmi sem olyan, mint előtte volt, így azt teszi, amit a táborban is megtanult, hogy túléljen: a testéből kezd el élni. Az előadás sok kérdést felvet, de a legfontosabbak talán ezek: Érdemes-e túlélni, ha körülötted minden szétesik és eltűnik? Hogyan lehet nem harcolni, amikor a túlélési ösztön mindennél erősebb az emberben? Az előadásban Draginja Voganjac, Jugoslav Krajnov, Aljoša Đidić, Dušan Vukašinović, Ognjen Petković és Ognjen Nikola Radulović játszik, a főszerepben Elor Eminát láthattuk. A fesztiválon pedig maga a rendező, Boris Liješević is színpadra lépett.

Jugojugoslavija

Jugojugoslavija

A napot a Beogradsko dramsko pozorište zárta. A Jugojugoslavija című előadást Bonn Park rendezte, aki egyike a legjelentősebb fiatal német színházi alkotóknak. A darab a jövőben játszódik, s egy utópisztikus világot fest elénk, ahol csak egy ország létezik, ez Jugojugoszlávia. Főszereplőink 2109-ből mesélik nekünk, milyen is ez az új világ. A történetet 2020-szal kezdik, elmondják, hogy ez volt a valaha jegyzett legrosszabb év — talán csak az ezt követő volt még rosszabb. Ezt természetesen mindenki hangos kacajjal fogadja. Aztán lassan kiderül, hogy a sok rosszat nem tűrte a bolygó, s húsz évre megfagyott. De kapott még egy esélyt: megszületett az Az névre keresztelt valaki (vagy valami), aki minden tekintetben a leglegebb volt. Kiolvasztotta a vizeket és az embereket, akik követni kezdték, és megalakult Jugojugoszlávia. Erről az országról szól ez az igencsak filozofikusra szőtt történet. Az előadást Isidora Simijonović, Jadranka Selec, Jelena Čvorović Paunović és Nikola Malbaša játssza, illetve több alkalommal megjelenik benne egy gyerekkórus is. Az élő zenei aláfestésről Ljubomir Ćustić, Petar Nikolić, Lazar Pavlović, Đorđe Kujundžić és Rastko Uzunović gondoskodik.

Keva

A szerdai napon egy performance várta az érdeklődőket, mely szintén koprodukcióban készült. A STANICA Kortárstánc-szolgálat és a Koreográfiai Miniatűrok Fesztiválja a Keva performance című előadással érkezett a Desirére. Egy férfi és egy nő (Jelena Vuksanović és Marko Milić) a színpadon. Ruhátlanok. Lassan, alig észrevehetően kezdenek mozdulni. Egymáshoz nem érnek, mégis érezhetően egymáshoz tartoznak, a történetük ugyanaz. Aztán megszólal egy eltorzított férfihang, és perceken át különféle, igen extrémnek számító szexuális fantáziákról és eseményekről mesél, érzelmektől mentes hangon. A Keva egy művészi kutatómunka eredménye. Az alkotók azt elemezték, hogyan hatnak ki a traumatikus élmények az emberre. Mennyire változik meg a környezethez, a világhoz való viszony azoknál, akiket valamilyen súlyos trauma ért, és hogyan formálja mindez a szexuális fantáziát. 

Mint láthattuk, már az első három nap is bőven nyújtott gondolkodni- és elemeznivalót a fesztivál közönségének.

Parasztopera

Parasztopera

Fesztiválkitűzők

Most jöjjön a záróakkord, vagyis az Éjszakai napló, az Ez nem az, az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap és az Egy százalék indián.

Éjszakai napló

A Zombori Népszínház Werner Schwab Elnöknők című előadását sajnos nem tudtam megnézni, remélem, hamarosan pótolhatom. A darabot Jana Maričić rendezte, a három főszereplő pedig Biljana Keskenović, Ivana V. Jovanović és Milijana Makević.

Elnöknők

A Troubleyn/Jan Fabre (Antwerpen) — Belgrádi Nemzeti Színház — Belgrádi Kulturális Központ Éjszakai napló című előadását a neves rendező, Jan Fabre vitte színre. Naplóbejegyzések, személyes történetek, víziók és az agy legmélyebb bugyrainak mondatai peregnek, helyszínekkel és dátumokkal. Nem kronológiai sorrendben haladunk, néha előreugrunk, majd visszalépünk néhány évet vagy hónapot. A díszlet nem sok. Egy asztal, azon néhány kellék. A színpadot só fedi. „A színháznak a performance-művészet mentalitására van szüksége, amely szétmarja az illúzió és a valóság közötti határt. Élvezettel szórom a sót az így keletkező sebekbe” (részlet az előadás szövegéből).
A darabot játszó Slobodan Beštić csak ritkán kel fel asztala mellől. Innen mesél, itt olvas. Mégsem tudjuk levenni róla a tekintetünket, s a gondolataink sem kalandoznak el. Pedig bőven kapunk gondolkodnivalót. A naplóbejegyzések, a versek személyes, intim vallomások, és Jan Fabre élete igen provokatív, ő maga egy felforgató látásmódú ember, művész. Ebbe a világba kapunk betekintést. Azért is különleges ez a forma, mert magát Fabre-t képzőművészként és színházcsinálóként ismerjük, most pedig költő- és gondolkodóoldala is megmutatkozik.
Rajzaihoz hasonlóan Fabre szövegei is intim tapasztalatokat, vágyakat, ötleteket és rögeszméket ábrázolnak. Éjszakai napló az előadás címe, hiszen a legtöbbször akkor vetette papírra gondolatait, amikor már minden lecsendesült, leszállt az est, ilyenkor ugyanis a magány még nagyobb súllyal tud az ember vállára telepedni. Elkísérjük New Yorkba, majd vissza Antwerpenbe, Bázelbe, Párizsba. Az előadás végén aztán zene szólal meg, először azt hiszem, Nick Cave, de gyorsan rá kell jönnöm, nem, nem az. Nézem Fabre/Bečtić „táncát”, mint egy nagy madár, rúgja felém a sót, aztán a háttérben megjelenik maga Fabre, egy csónakban ülve vetül a színház falára, s kék betűket ereget a vízbe. Aztán taps. Mely tart. Hosszú percekig.

A Desiré fesztiválon ezután két szabadnap következett, felkészülhettünk az utolsó négy előadásra. November 29-én, vasárnap a Szarajevói Háborús Színház SARTR, a cetinjei Zetski dom Királyi Színház, a Belgrádi Drámai Színház és a szarajevói Nemzetközi Színházi Fesztivál MESS Színpadának koprodukciójában érkezett a Desiré színpadára Tomi Janežić rendezése, az Ez nem az című előadás, mely Simona Semenič Faust-tanulmányok című szövege alapján készült. Maga a rendező kérte fel a kortárs szlovén írónőt, hogy a fent említett darabot megírja. Ami pedig végül a színpadon megszületett, az egy egészen különleges hatású mű. Olyan, amelyet nem lehet elfelejteni. Az előadás legnagyobb részében nincsen szöveg. A színpadképünk több részből áll. A felét egy nézőtér foglalja el, aztán egy átlátszó műanyag fallal kialakított kórházi szoba a másik sarokban, a közönség első sora előtt pedig egy színházi öltöző. Színészek jönnek, orvosi ruhában, elővarázsolnak egy zsáknyi sárga lufit, melyek pörögni, forogni kezdenek a ventilátorok hatására. Mintha járvány volna, behömpölyög a füst, hogy fertőtlenítsen bennünket, a színpadot, pörögnek az asszociácók. Terhes nő fekszik a kórházi ágyon, majd egy hullát látunk a sarokban. Sűrű művér hömpölyög az ágy széléről lefelé, hogy aztán fekete hamu papírdarabok borítsák be a letakart testet. Erős képek, balkáni háborús vizuális verssorok ezek. A szöveg csak a végén úszik be felvételről, a színésznők azt mesélik, miről szólt volna az előadás. Családon belüli erőszakról, a boszniai háborúról, egy orvosi kísérletről, melyet Isii Siró és még jó néhány japán orvos végzett a pácienseken, színházról. „Ebben az előadásban összeomlik a színház. És a közönség tisztes távolból nézi az összeomlást” (részlet a darabból). És nem is kell jobban belegondolnunk, hogy érezzük, erről szólt. Egy kísérletező előadás született tehát nyolc színésznővel, aki Goethe egyes Faust-motívumait boncolja, balkáni körülmények között, hidat építve Kelet és Nyugat között. Szereplők: Selma Alispahić, Maja Salkić, Emina Muftić, Amila Terzimehić, Jelena Laban, Karmen Bardak, Maja Ranđić és Dunja Stojanović.

Ez nem az

Ez nem az

A fesztivál utolsó napját Hajdu Szabolcs rendező és csapata töltötte ki. A budapesti Látókép Ensemble trilógiájának első részét, az Ernelláék Farkaséknál című darabot néhány éve a fesztiválon már láthatta a közönség. Most ez egészült ki a Kálmán-nap és az Egy százalék indián című darabokkal, így alkotva egy egészet. Régi rajongója vagyok a csapatnak, szeretem ezt a nemes egyszerűséget és azokat az életszerű mondatokat, amelyekkel ezek a művészek magukról s ezáltal rólunk beszélnek. Vágyak, szorongások, a hétköznapok varázsa, dialógusok egy családon belül, problémák és örömök. Ha az ember ezeket az előadásokat nézi, azt érzi, hát én ugyanezt a mondatot mondtam ki éppen tegnapelőtt. Olyan ismerősen cseng minden. Életszerű, mégis színházi. És ettől erős. Hogy az életünket, az életüket mesélik. Ennyire hasonlóak a problémáink? — kérdezhetnénk magunktól. Igen, úgy látszik, ennyire hasonlóak.

Ernelláék Farkaséknál

Ernelláék Farkaséknál

Az Ernelláék Farkaséknál című előadásban egy külföldi áloméletet remélő pár és lánya hazatérését látjuk. Ernella és férje, Albert megérkeznek Ernella testvéréhez, Eszterhez és családjához. Aztán lassan megtudunk dolgokat. Hogy miért jöttek haza, kiderül egy kis félrelépés, elveszik, majd megkerül egy gyerek, de végül a viták ellenére mindenki megbékél, megnyugszik, és vacsorára készül. Egy emberi történet, mely bármelyikünkkel megeshet. Egy csak látszólag apró történet, egy nap az ember hétköznapjaiból, mégis mindent elmesél.

Egy százalék indián

Egy százalék indián

A trilógia második része a Kálmán-nap, mely két párról szól, és az egyik pár férfi tagja, Kálmán névnapjának eseményeit mutatja be. Egy olyan életszakaszt jelenítenek meg, amikor az ember rájön, hogy minden, ami vele történik, az nem más, mint ismétlődés. Kockázatmentes, néha unalmas, mégis, az ember őrzi, kapaszkodik abba, ami van, mert lehet, hogy már sem ereje, sem ideje nincsen újrakezdeni. Itt is olyan érzése van a nézőnek, hogy valaki más házába tekint be, a szokásos viták, egészségügyi gondok, és természetesen egy apró titokra itt is fény derül. Azok, akik még nem ebben a korban vannak, azt érezhetik, hogy: Most akkor valóban ilyen lesz az életem nem is olyan sokára? De én ezt nem akarom. Viszont Hajdu Szabolcséktól ebben az előadásban is sok olyan fénysugarat kapunk, hogy ez eszünkbe sem juthat, hiszen azt érezzük, hogy az egymás iránti tisztelet és a szeretet azért mindkét főszereplő pár életében még ott pislákol. És nincs más dolgunk, mint ezt felerősíteni.

Kálmán-nap

Kálmán-nap

A trilógia harmadik része egy picit különbözik az első kettőtől. Egy régi baráti társaságot ismerünk meg, melynek tagjai egy barátjuk temetése után gyűlnek össze, isznak, sértegetik egymás barátnőjét és a sajátjukat. Olyan témákat boncolgat az előadás, mint az identitás, az örökölt magatartási modellek, a hímsovinizmus, a feminizmus és a modern kori nemi szerepek kérdésköre. A trilógia előadásaiban Török-Illyés Orsolya, Tankó Erika, Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos, Wrochna Fanni, Földeáki Nóra, Gelányi Imre, Ötvös Kinga és Vereb Szabolcs játszanak. 

Minden nehézség ellenére tehát az idei Desiré hozta a megszokott minőséget, a fesztiválhangulatot, és hát bizony megcsinálták. Ami 2020-ban egy rendezvény esetében igen nagy szó. Hogy mi hiányzott? Az előadások utáni kötetlen beszélgetések egy ital mellett. Hogy kibeszéljük magunkból a látottakat, hogy kifaggassuk a színészeket és a rendezőket, hogy örüljünk egymásnak. Na, de majd jövőre.

A fesztivál főtámogatói: Szabadka Önkormányzata, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. Támogatók: Szerbia Kulturális Minisztériuma, Nemzeti Kulturális Alap, Tartományi Művelődési, Tömegtájékoztatási és Vallási Közösségi Titkárság, Magyar Nemzeti Tanács, Teatroskop. Partnerek: Népszínház (Szabadka), Szabadkai Kortárs Galéria, MASZK Egyesület. A Desiré Central Station fesztivál a Magyar Nemzeti Tanács kiemelt jelentőségű intézménye/rendezvénye.