„Átlényegíteni a valóságot”
Fehér Márta
2021.05.21.
LXXVI. évf. 20. szám
„Átlényegíteni a valóságot”

Interjú Lovas Ildikó József Attila-díjas íróval A város lelke, avagy identitásjelek című, Szabadkáról írt tárcákat tartalmazó könyvéről és az Amikor Isten hasba rúg című regényéről. Mindkettő tavaly jelent meg, az egyik a Forum Könyvkiadó Intézet, a másik a Magyar Szó Lapkiadó Kft. gondozásában.

* Nekem Szabadka a dolgom — nyilatkozta egy korábbi interjújában. Ebben a rövid mondatban benne van írói, közéleti, politikai életművének a lényege. Mi az, ami ennyire rabul ejti ebben a városban?

— Valóban ezt mondtam egy hosszú beszélgetésben, amelynek szerkesztett változatát a Tiszatáj közölte 2000-ben. Így kiragadva és két évtized távlatából minimum fellengzősen hangzik. De visszahelyezve a maga idejébe — a beszélgetés 1999 novemberében készült —, egészen más lesz a kontextus. Volt mindannyiunkban, így bennem is egy fellélegzés, hogy vége szakadt a kisebb-nagyobb megszakításokkal 1989 óta tartó borzalomnak. Mindannyian azt éreztük, hogy visszakaptuk az életünket. Szabadka meggyötört ellenzéki város volt a ’90-es években, de ez inspiráló volt. Ugyanakkor döcögős volt annak a gondolkodásmódnak a fogadtatása, amelyet képviseltem. Egyszerre küzdöttünk közösen az országot vérben szétverő rezsim ellen, és egyszerre volt valamiféle távolságtartás a „nem sárszegi sárszegiek” ellen, akik közé én is tartoztam, és tartozom ma is. Akkor arra gondoltam, hogy megszabadulunk a közhelyektől, és látható lesz, hogy nem egyik vagy másik oldalnál van az igazság, hanem Szabadkánál. Magyar Lászlónak volt ebben igaza, aki szívósan és csak ilyen szempontból foglalkozott a várossal. Ő világosan látta, hogy noha Szabadkára rá- és ráragasztják a poros, boros, sáros, sivatagi jelzőt, a város mégis mindig kiizzadja, kitermeli, életre hívja a városi szellemiséget, legyőzi a provincializmust. Egyébként meglepő, hogy még mindig milyen sokan tolják ezt a diskurzust, pedig ma már nem egyenlíthető ki a provincializmus a vidékiség, a vidéki város fogalmával.


Lovas Ildikó

* A Szabadka-tárcákban kiírta magából mindazt, amit a városépítés és -rombolás kapcsán az elmúlt évtizedekben tettekben és szavakban képviselt. Egy utolsó pillanat előtti figyelmeztetés a jelennek vagy XXI. századi látlelet az utókornak? Ilyen szempontból ön számít-e változásra, a Szabadka európai város volt kijelentés múlt ideje megváltoztatható-e jelen vagy jövő idejűvé?

Szabadka európai város, ez nem lesz múlt idő, hiszen nem tehető zárójelbe több száz év egymásra rakodó, alapvetően, minden villongás ellenére egyensúlyban létező története. Ugyanakkor erős törekvés volt arra, hogy a középeurópaiság fogalmát kiradírozzák. A Szabadka-tárcákban erről részletesen írtam. Ma már látszik, hogy ez a törekvés kifújt, mert ez nem földrajzi fogalom, nem érzés, nem nosztalgia, nem a kisnépek menedéke a birodalmakban, hanem kulturális identitás, amely műalkotásokban jegecesedett ki. Éppen ezért a valóságra visszaható ereje van, ahelyett, hogy eltűnne, regionális kölcsönhatásokban erősödik. Ami a városépítést és -rombolást illeti, valóban mindent kiírtam magamból. Ha erről újra beszélni kezdenék, félek, elveszíteném a higgadtságom. Ezért fontos ez a könyv nekem. Mert higgadtan és mérlegelőn tudtam írni azokról a folyamatokról, amelyek az elmúlt húsz évben erősen harapdálták a várost. Nem zabálták fel, de igyekeztek. Ijesztő arra gondolni, hogy ami nem semmisült meg a nagy háborúban, a II. világháború bombázásai alatt, a szocializmus érájában, pedig lett volna rá politikai igény, az majdnem megtörtént a XXI. században.

* Csáth esetében fontos momentum a szabadkaiság?

Két oldalról közelíteném. A művészi teljesítmény és az emberi sors felől. Csáth művészetének veleje, lényege a szabadkaiság. Annak minden tragikumával, verdesésével, elfojtott indulataival. Kegyetlen őszinteséggel, feltáró munkával. Tűhegyre tűz, elemez, elfogulatlanul, a zseni szemével. Novelláiban, cikkeiben, zeneműveiben. Kivételt zenei tanulmányai képeznek, azokban nincs semmi elfojtott indulat, mély, vérre menő küzdelem a szabadkai árnyakkal. Zenei tanulmányai a felszabadultság és a választott tárgy tökéletes átlátásának mérnöki, művészi megvalósulásai. Emellett pedig Csáth élete is a szabadkaiság szimbóluma. Minden naplója, de különösen az utolsó, regőcei naplója félelmetes és pontos látlelet, történelmi tanulmány, meg nem alkuvó ostorozás. De ha nem azt nézzük, amit lejegyzett, hanem belegondolunk gyermeki és emberi, felnőtt férfiúi és szakmai sorsába, amely az őt körülvevők zaklatott irigységének hálójába gabalyodott, és amelyből ő szinte semmit nem érzékelt, mert nem érzékelte saját zsenialitásának erejét, ráismerhetünk arra, amit áttételesen, szimbolikusan, de nevezhetünk akár szabadkaiságnak is. Csáth Géza világszínvonalú alkotó. Nem kisebbíti ezt a tényt, hogy bezárták a „kábítószeres feleséggyilkos” fiókba, amelyet Kosztolányi húzott ki a Nyugatban közölt embertelen és részvétlen szövegével.

* A Csáth-kötetben a női hang a domináns. A nőközpontúság, a női szenvedély, a vallomások, kitárulkozások sora milyen kapukat nyitott meg a rekonstruálás előtt?

Erről nehéz beszélni. A saját lelkem olyan mélypontjaira merészkedtem le írás közben, hogy kétszer is abba kellett hagynom a kéziratot. Ugyanakkor Csáth hangja folyamatosan üvöltött bennem, nem erőszakosságról beszélek, hanem hangerőről. És mindemögött az életerős lányának a keresetlen mondatai, félhomályos hallgatásokban, suttogásokban múló gyerekkora, árulások, elfordulások sora, majd a titok megismerése. Nem lehetett más az alcím, csak az, hogy Rekonstruálás. És ebben minden benne van, én magam is. Sokan jeleznek vissza, azt mondják, ez a legjobb regényem. Az biztos, hogy a legmélyebbre másztam le magamban, hogy megértsem Csáth Gézát, az anyaság misztériumát, a szülői lét elemi erejét, ugyanakkor a halott anya helyébe lépő mostoha és az őt imádó apa öntudatlan álnokságát. Nem tudok ennél összetettebb helyzetet elképzelni. Mindig is olvastam Csáth naplóit, szinte fejből tudom, ahogyan a róla szóló szakirodalmat is. De amikor ezt a regényt írtam, akkor nem volt más előttem, csak két fénykép. Az egyiken Csáth hintalovon és édesanyja testvérével az ölében, a másikon a lánya a Csáth-mellszobor szabadkai avatóján. Ez a két fotó tartott meg, hogy ne zuhanjak menthetetlenül a szavak közé. Sem Csáth szavai, sem a saját szavaim közé.

* Czér Fanni, Csáth dédunokája illusztrálta a regényt, ez még személyesebbé, felkavaróbbá teszi a művet. Milyen alkotói és személyes kapcsolat alakult ki önök között?

Mivel az Amikor Isten hasba rúg című könyvem alapját egy sohasem publikált, a nyilvánosság előtt nem ismert interjú képezi, amelyet Csáth Géza lányával Kelevéz Ágnes készített, és kutatásaim során bukkantam rá a PIM-ben, engedélyt kellett kérnem a felhasználásához — hiszen Kisolga, vagyis Csáth lánya a regény egyik főhőse. Kelevéz Ágnes beleegyezett, hogy felhasználjam az interjút, rám bízta, hogy abból mennyit. Én ebben szigorú voltam, és reményeim szerint elegáns. Író vagyok, nem irodalomtörténész, nem dolgom a hagyaték körüli ügyek „kibeszélése”. Ugyanakkor beleláttam Csáth lánya lelkének fájdalmas mélységeibe. Képtelen lettem volna úgy megjelentetni a könyvet, hogy a kéziratot nem adom olvasásra a családnak. Czér Fanni, Csáth dédunokája és édesanyja, Székely Piroska, Csáth unokája is olvasta, „áldásukat” adták. Ez nagyon bensőséges, emberi viszonyt alakított ki köztünk, ami érthető, hiszen egyrészt megkerestem őket, másrészt pedig beszegeltem a „drogos feleséggyilkos” fiókot. A gyermeket, a fiút, az embert, a férfit, a művészt, az orvost, a kutatót mutattam meg abban a közegben, amely őt legjobban meghatározta, azok között az asszonyok között, akik valóban befolyással bírtak az életére: édesanyja, felesége, lánya. És természetesen a mostoha és más mellékszereplők is felbukkannak. Czér Fanni ismerte korábbról a Spanyol menyasszonyt, tudta, miképpen írok, mégis meglepte ez a regény. Hosszan dolgoztunk együtt, megtaláltuk a közös hangot.

* Mindkét könyv mögött hatalmas kutatómunka áll. A sok kordokumentumból hogyan lesz szépirodalmi mű?

— A kutatómunka napi robot, izgalmas felfedezésekkel, egyre halmozódó könyvekkel, nyomtatott anyagokkal, USB-n tárolt folyóiratszámokkal, amelyekben könnyű elveszni. A történet nekem mindig is mellékes volt, eszköz, amellyel leírhatók a belső mozgatórugók, az, hogy miképpen befolyásolta a korszellem a városok, emberek történetének, sorsának alakulását, és ez elbillent a kordokumentumok felé, ugyanakkor a művészet a fikcióból táplálkozik. Így egyensúlyozok a kettő között. Átlényegíteni a valóságot az irodalom, a művészet eszközeivel, hogy más fénytörésben, jó esetben, ha sikerül jól megírnom, élesebben lássunk egy adott időszakot.

Fényképezte: Révész Róbert

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..