Nomen est omen - a neved elárul, figyelmeztet, mondja a latin szólás, s bizonyára sok igazság van benne. Gondoljunk csak a regényekben, állatmesékben fellelhető beszélő nevekre! Habár nem tipikus példa erre, de bizonyára Jókai sem véletlenül keresztelte el egyik híres, romantikus hősét Kárpáthy Zoltánnak. Üzenni akart ezzel (is) valamit olvasóinak...
A név a legelső információ egy ismeretlen személyről. Akarva akaratlanul is befolyásol bennünket a vezeték- és keresztnév hangzása, zenéje, ritmusa, egymáshoz való illeszkedése, kapcsolódása (vonzódása vagy taszítása), még mielőtt arcot - anyagba merevedett formát - is látunk hozzá. S ugye, gyakran megtörtént már Önökkel is, hogy kellemesen csalódtak valakiben? Hogy rádöbbentek: mintha nem is ugyanaz az ember állna előttük, mint akiről ,,hallottak' - azaz elképzeltek valamit. Talán azért is történik meg velünk ilyesmi, mert nevünket nem önmagunk választjuk, hanem egyrészt szüleinktől örököljük, másrészt, kéretlenül kapjuk. Valamikor, ugye, az elsőszülött fiú szinte törvényszerűen az apja utónevét kapta, a lány az anyjáét, esetleg a nagyanyjáét... S ez ellen nem volt apelláta. Legfeljebb, ha összetorlódott három generáció, akkor volt egy idősebb és egy ifjabb Ferenc, meg egy Feri.
Újszülöttként, sajnos, nem tudjuk kinyilvánítani akaratunkat, milyen nevet szeretnénk magunknak. Hogy lelkünkhöz, szellemünkhöz mi is illene a legjobban... Később meg már miért is lázadnánk, hiszen úgy belesimulunk nevünkbe, mint egy adott képkeretbe.
Sok ilyen történetet hallottam már, meg magam is átéltem. ,,Hogy hívnak, kislányom?' - ,,Bigittának' - mondta ellentmondást nem tűrő hangon Rebeka, a szomszéd kislány, amint gagyogni kezdett, s persze, mi csak jókat nevettünk rajta. Neheztelését, ellenkezését nem vette senki sem komolyan. Az egészben csak az volt a furcsa, hogy a csöppség ,,maga találta ki' ezt, sem szűkebb, sem tágabb környezetében nem volt egyetlenegy ilyen nevű rokona, tehát nem hallhatta sehol sem, még a televízióból sem, hiszen egy-két évesen még csak ,,képernyő-függősége' sem volt bizonyítható.
S ha már a témánál tartunk, nem rejthetem véka alá a véleményemet. Nagyon helytelennek tartom, hogy a fiatal focirajongó magyar apukák Maradonának, Ronaldónak, Zidannak, a dél-amerikai szappanoperákon szórakozó fiatal magyar anyukák pedig Isaurának, Esmeraldának, Huanitának keresztelik fiaikat-lányaikat. Azt még meg tudom fejteni, honnan ered az újabb kori Kyra (Kjara - Klára?) lánynevünk - a bátor oroszlánkirály neves utódját hívják így a világszerte ismert rajzfilmben -, de hogy a Ramon és a Ramóna, a Kitti (Kitty), az Edmond és a Roland, a Sztella (Csilla?!), Nikoletta, Noel, Szabrina, Delilla, Melissza, Dominik... honnan csöppent a ma használatos utóneveink listájára, és miért szorítják ezek egyre hátrább és hátrább a régi, szép, elfelejtett magyar keresztneveinket (mint az István, Béla, Mátyás, Mária, Erzsébet, Júlia...), azt már nem tudom. De érdemes lenne kikutatni, tanulmányozni. Netalán tudat alatti pszichikai kényszerűségből választunk ,,világneveket'? Ha másképp nem, hát így tartozzunk Európához, a Kánaánt ígérő Amerikához? Esetleg nagyon is valós, gyakorlatias ,,haszonlesésből' cselekszünk így? Hogy az anyakönyvvezető egy percre se tanakodjék azon, vajon hogyan, milyen nyelven és helyesírással iktassa be a kis jövevényt? Hogy a Dánielből ne legyen Danijel, a Lászlóból Ladislav, a Ferencből Franjo, a Józsefből Josip vagy Jožef...? Vagy csak divatból, hogy ne csak frankó cuccunk, hanem gyereknevünk is legyen?!
Megvallom, míg a kutyás magazinokban nagy élvezettel keresgélem a találóbbnál találóbb ebneveket, s jókat kuncogok a szellemességükön - Ludas Matyi Kupec, Pitypang Öcskös, Vanda Banda Bambi, Nílusparti Cicero, Bitter Lemon Baka, Mikrokozmosz Axilla, Kovács Szepi Szépe Rex... -, addig az újszülöttek krónikájában olvasott utónevek láttán csak fejcsóválva szomorkodom. Nekünk miért nem lehet Boglárka Lillánk, Viola Rónánk, Boróka Jázminunk vagy csak egyszerűen több Farkasunk, Kincsőnk..., mint ahogy lehetővé teszik például az anyaországi törvények és előírások? Igen, tudom, mi egy multikulturális környezetben élünk... Ezért van Titónk. Nem is egy. Azt mondják, ez a demokrácia. S ahol demokrácia van, ott szabadság is... Nahát!