Gyalogolni jó. Engem erről egy Móricz Zsigmond nevű író győzött meg, aki, ha megérkezett egy vidéki városba vagy faluba - többnyire persze vonaton -, legelső útja a piacra vezetett - oda már valószínűleg gyalog -, hogy megtapasztalja a helyszínen az ország állapotát. Mert őt még érdekelte az országnak és népének az állapota. Különös egy író lehetett, mai szemmel nézve igencsak régimódi, mivel a mai legjelesebb írókat nemigen érdeklik olyan mezei dolgok, hogy mit eszik a nép és van-e tűzrevalója. A gyaloglás is - mint olyan - meglehetősen régimódi és maradi testmozgás, manapság jobbára már görkorcsolyán, gépkocsin, helikopteren közlekednek az emberek. Nekem gyerekkoromban még trotinettem se volt, de biciklizni azért megtanultam, repülőgépet viszont még nem vezettem.
Őszintén szólva nem is tudok vezetni. Semmit. Még egy szatócsboltot se. Gyalogosként kezdtem, s most már alighanem így is végzem.
És ennyi gyaloglás után állíthatom, hogy gyalogolni igenis jó. Tényleg jó. Rögeszmémmé vált a gyaloglás, ha szabad így kifejezni magamat. Régiesen szólva: életem elemévé. Talán egy kicsit éltető elemévé is. Jó ideje túl vagyok azon a korhatáron, amin túl városom minden polgárát megilleti az ingyenes buszbérlet, az ezzel járó igazolványt mind a mai napig mégse váltottam ki, éspedig nem csupán a velem született fösvénységem miatt (a ,,karticá'-ért ugyanis kell valamit fizetni), hanem abból a megfontoltságból, hogy ha mégis volna ingyenes jegyem, nem biztos, hogy ellen tudnék állni a csábításnak, a mindig zsúfolt buszokon való kényelmes utazásnak. Kitartok hát az elvem mellett, és gyalogolok. Mindennap.
És megrögzött gyalogosként váltig állíthatom, hogy a gyaloglásnak elévülhetetlen előnyei vannak, mondjuk, a léghajókon vagy a szolgálati kocsikon való utazásokkal szemben. Persze, vannak hátrányai is, például ,,lesercinthetnek' a város galambjai, összefröcskölhetnek a gyalogjárdák tövében elsuhanó autók.
Jó, hogy eszembe jutott ez az utóbbi, mert néhány szót szeretnék szólni a kátyúkról.
Városom utcáin ugyanis, mely még mindig székvárosnak számít, meglehetősen sok a kátyú, mégpedig nemcsak a kocsiutakon és sugárutakon, hanem a gyalogjárdákon is. Erről engemet a mindennapi gyaloglásom újra és újra meggyőz. Míg a belváros sétálóutcáit és tereit mű- és valódi márvánnyal bélelik ki, addig a legtöbb utcára nem fordítanak ilyen szempontból kellő figyelmet, gondot még kevésbé. Így a kátyúk napról napra szaporodnak és elmélyülnek, a kocsi- és műutakon tengelytörést, a gyalogjárdákon a gyalogosoknak lábtörést okoznak.
De mert mi is az Európai Unió felé vettük az irányt, remény van arra, hogy az árkokat és a kátyúkat betömik, mert az Unió nem nézheti karba tett kézzel, milyenek a Brüsszelbe vezető utak.
A politikai pártok között tátongó árkokat is be kell temetni, a kátyúkat pedig nemcsak városszerte, de országszerte is be kell tömni.
Ahogyan ezt északi szomszédunk kormánya idejének és kormányzásának lejárta előtt meg is kezdte. Innen, a szomszédból ugyan úgy látszik, az árok betemetése nem járt valami fényes sikerrel, már csak azért sem, mert az a bizonyos árok nemhogy betemetődött volna, hanem inkább még mélyült is picinykét, a kátyúbetömés viszont nagy lendülettel megkezdődött. És épp a tél közepén, amikor nem kátyútömő gépek, hanem hókotrók lepték el az országos utakat meg a fővárosiakat is.
Száz szónak is egy a vége, ezúttal az, hogy gyalogolni igenis jó. Nem biztos persze, hogy minden gyalogos olyan nyitott szemmel jár, mint a jegyzetünk elején említett író - akinek a nevét kezdjük elfelejteni -, de mégis, aki nyitott szemmel gyalogol, az azokat az aprónak tűnő dolgokat is észreveheti, amelyek a bársonyszékben üldögélők előtt fedve maradnak. Nem látják például, vagy nem is akarják meglátni, hogy az általuk irányított város vagy ország mily mélyre süllyed a kátyúban.