Segíteni, segíteni, segíteni... Ez volt minden álma az óbecsei középiskolás lánynak, amikor elérkezett az ideje, hogy megfogalmazza önmagában, mit is szeretne elérni az életében. Pedig sokan, így jómagam is, arra vártunk, hogy az igéző szépségű (csodálatos nagy szemei szinte betakarták az egész arcát, fekete hajzuhataga karcsú teste koronás éke volt, hangja... nem is tudom...) fiatal tehetség a színházzal jegyzi majd el örökre magát, hiszen ott sürgölődött, forgolódott mindig a rivaldafényben. Aztán egyszer csak eltűnt a szemünk elől, mintha a föld nyelte volna el, hogy néhány évvel később teljes ragyogásában ismét találkozhassunk vele - a képernyőn, a Barátok közt tévéfilmsorozat Nórájaként.
Most is a színpadnak, illetve régi ,,szerelmé”-nek, a versmondásnak köszönhetően találkozhattam vele az óbecsei Petőfi-szobor avatóünnepségén, melyen a költő Jövendölés című versét mondta el.
- ,,Anyám az álmok nem hazudnak'' - írta a költő. A te álmaid is rendre megvalósultak?
- Azt hiszem, én nem álmodoztam. Tudtam, mit akarok. Amikor középiskolás koromban mérlegelni kellett, mi leszek, ha nagy leszek, érdekesmód egyáltalán nem a színészet felé kacsingattam. Nekem olyan kiegyensúlyozott, harmonikus gyermekkorom volt, hogy én a színészi életet ehhez képest túl kiszámíthatatlannak, rapszodikusnak, bohémnak tartottam ahhoz, hogy hivatásul válasszam. Nem, én emberekkel akartam foglalkozni, embereken segíteni, de hogy hogyan, az csak akkor kristályosodott ki bennem, amikor az iskolánkba egy új, fiatal, kedves és szép pszichológusnő érkezett, és életszeretetével, vidámságával, mindent elsodró lelkesedésével, energikus tenni akarásával mindannyiunkat elvarázsolt. Ő volt a példaképem, és olyan szerettem volna lenni, mint ő. Felvételiztem hát az újvidéki pszichológia tanszékére (a szerb nyelvtudásomat az akkor már harmadik éve udvarló szerb barátom csiszolta tökéletesre), és beiratkoztam az egyetemre. Sajnos rosszkor, rossz időben. A polgárháború gyorsan rányomta bélyegét mindenre. Mint sokan mások, az én szüleim is egyik napról a másikra elszegényedtek, és én nem tudtam lelkiismeret-furdalás nélkül elviselni annak gondolatát, hogy ők odahaza krumplit krumplival esznek, míg én albérletben lakom és menzán étkezem. Eldöntöttem, a saját lábamra állok. Így jutottam a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház színészképző stúdiójába, ott aztán ösztöndíjat és ingyen lakást kaptam, azzal a feltétellel, hogy egész évben a színház rendelkezésére állok.
- Tehát mégiscsak visszakanyarodtál a színházhoz? Itt dőlt el, hogy ezen a pályán mozogsz majd?
- Nem, itt én még szóhoz sem jutottam, csak keretjátékosként a háttérben táncikáltam. Ám nagyon tanulságos leckéket kaptam ám! Testközelből megfigyelhettem például, hogy az irigyelt nagyok hogyan nőnek óriássá. Hogyan lesz az ő szájukból hangzó egy-egy jelentéktelen mondat is hangsúlyossá; hogyan lesz egy műből csodálatos alkotás; hogy milyen kiváltságos helyzetben vannak... Hiszen egy egész csapat - kellékes, sminkes, öltöztető, ügyelő, hangosító, világosító, súgó - mind-mind őértük van, ővégettük nyüzsög. Kicsi szürke porszemek, amelyek nélkül mégsem lesz teljes a színpadi ragyogás! A kecskeméti színházban eltöltött három évben pedig ez még jobban megvilágosodott előttem. Minden színész a pályája során végigmegy egy nem hivatalos színészi ranglétrán, de csak őtőle - szakmai és emberi magatartásától - függ, hogy hol köt ki. Vannak olyan vérbeli színészek, akik megelégszenek az örökös egymondatos szerepeikkel, ám ebben felülmúlhatatlanok és nélkülözhetetlenek. Nem is vágynak másra. És vannak olyan nagyra törekvők, akik örökösen ostromolják a csúcsot, de tökéletességszomjúságukat sohasem csillapítja semmi. Nos, amikor én a Barátok közt sorozatba bekerültem, valahol a félúton voltam. Nem voltak még szerepálmaim, de már tudtam, mire lennék képes, kivel, melyik rendezővel szeretnék együtt dolgozni.
- A sorozat meghozta a népszerűséget is, ami annyira üdvös, amennyire átkos is lehet. Hogyan birkóztál meg vele?
- A sorozat sok-sok szolgálatot tett nekem: mindent, ami addig kimaradt az életemből, bepótolta. Rutint, önbecsülést, magabiztosságot, nyugodtságot hozott. Természetesen agyagi jólétet is (bár mi nem élünk fényűző életet), de úgy érzem, hogy az a Varga Izabella, aki annak idején Óbecséről elköltözött, ugyanaz a Varga Izabella, akivel most, húsz év után beszélgetsz. Tudom, hogy jó helyre kerültem, hogy jól végzem a munkám, de azt is tudom, hogy a televíziózás csapatmunka. A siker nem egy ember, hanem mindannyiunk közös érdeme. Ez kovácsol össze bennünket. Itt igazából nincs fölé- és alárendeltség (még ha vannak is olyan dolgozók, akiknek a tevékenysége bizonyos értelemben alárendelt nekünk, színészeknek, de emberileg akkor is egyenrangúak). Csak egy példa. Nemrégen egy olyan jelenetet kellett forgatni, amelyben én egy autóban ülve nézek ki az ablakon. Ezért a pillanatért az operatőrnek, a hangosítónak, a világosítónak hétrét görnyedve a csomagtartóba kellett belekuporodnia. A könny kicsordult a szememből... Szóval ki is vagyok? Jó, nem kell félnem, aggódnom, mint annak idején anyunak és apunak, hogy el tudják-e tartani a családot, de ezért a jólétemért nemcsak én hozok áldozatot, hanem sokan mások is körülöttem. Mi már a 14 év alatt annyira megismertük és kiismertük egymást, hogy pillantásokból, félszavakból, gesztusokból is megértjük egymást, ám mégis, ha forgatás van, csupa izzás és feszültség a levegő. Csőre töltve a puska! Itt nincs ismétlés, nyafogás. Megtanulod a 25-30 oldalas forgatókönyvet, megjelensz, amikor hívnak, van egy próba, s utána már ott vagy a nézők előtt. Sztárság? Ja igen, a kisebbik lányom, az ötéves Sára nagyon büszke rám, s mindenkinek így mutat be: ,,édesanyám, Varga Izabella művésznő'', de előbb-utóbb kinövi majd ezt a csacskaságot.
- Van időd hazalátogatni? Tudsz még az itteni barátaid közt lenni?
- Évente kétszer-háromszor sikerül hazajönnünk, mert élnek itt még rokonaim is a barátokon kívül, és természetesen igyekszünk körbejárni őket. Sajnos, nem mindig sikerül, mert elsősorban a két gyermekem (Sárának van egy tízéves nővére, Anna) igényeit kell kielégítenem. S ők imádják szülővárosomat. Tudod, még gyakran álmodom, hogy bejárom gyermekkorom színhelyeit. Például a házunk előtt volt egy fa, amelynek gyökerei mind feltörték a betont, s én nagyon szerettem ott, a gyökerek között a cipőmmel a földet tapsikolni. Mielőtt elmentem volna, mindenkit ismertem a faluban. Tudtam, kié a bicikli, ami a bolt előtt áll, kié a kutya, amelyik kiszaladt az autó elé. Ez valami csodálatos biztonságot adott nekem. Amikor Zalaegerszegre kerültem, úgy éreztem, elnéznek felettem az emberek, annyi vagyok csak, mint egy szétpukkanásra váró szappanbuborék. Most, hogy úgymond népszerű lettem, visszakaptam az emberektől ezt a figyelmet. Ezt a biztonságérzetet: hogy vagyok.