A fiatal, lengyel csapat már az első hangoknál a fotelbe ragasztotta a nézőket, belecsapott a lecsó kellős közepébe, energikus, zúzós zenei párbeszédekkel indította a koncertet. A zenekarban a trombita és az elektronikus gitár a két fő szólóhangszer, de néhány számban a nagybőgő is főszerepet kapott, finoman merültünk el egy már-már Jim Jarmusch-filmet idéző lassabb, balladisztikusabb számnál a bőgő húrjaiba. Szép volt figyelni, ahogy egy-egy teljesen free rész után egy pontosan lekottázott dallamrész szólal meg. A kompozícióknak különösen szép felvezetéseik és lezárásaik voltak, és szépen végiggondolt szerzeményeket hallottunk jól végigvezetett dinamikával. Az utolsó számban pedig több ritmusváltás volt, mint az egész koncert alatt. Izgalmas, friss jazzt játszó zenészek. A koncert után pedig rájöttem, mennyire szeretem a kitartott trombitahangokat.

Dejan Vujinovićtyal, a Jazziré fő szervezőjével a koncert után ültünk le beszélgetni.

* A nyár és a nyári fesztiválok után itt az őszi rendezvények ideje, egyik ilyen a Jazziré is, melyet butikfesztiválként definiálsz. Ez mit is jelent pontosan?

— Ez egy öt-tíz éve létező kifejezés. Ha belegondolsz, egy butikban mi található? Válogatott holmi, igaz? Nem úgy, mint egy bevásárlóközpontban, mely tömve van mindenfélével. Itt különlegességek vannak terítéken. A butikfesztiválok jellemzője is ez. Valaki vagy valakik kiválogatták neked azokat a programokat, amelyek szerintük minőségiek. Nem nagy a választék, de az jó. Mikroközönségekhez szólnak, mikro-zeneiízlést, -zeneivilágot érintenek. S itt merül fel a kérdés: a jazz vagy a világzene mikrovilág? A mainstreamhez viszonyítva azt kell mondjam, hogy sajnos igen. Vannak a szemünk előtt létező zenekarok, de az, ami a függöny mögött történik, sokkal szebb és izgalmasabb.

* Szabadkának van egy Desiré fesztiválja s egy Jazziréje is. A kettő egy időben indult, a Jazziré kísérőrendezvényből nőtte ki magát.

— Készültünk az első Desirére, én akkor is a médiával, a fesztivál beharangozásával foglalkoztam. Már kezdett minden összeállni, akkor mondtam Andrásnak (Urbán András, a Desiré fő szervezője — a szerző megj.), hogy kellene a fesztivál köré egy kis zenei, buliprogram is az előadások után. Jó ötletnek tartotta, rábólintott, így indult. A Bash Házban voltak este a bulik és a koncertek, DJ-ek fellépése. A második évtől úgy döntöttünk, lehet, hogy jobb lenne, ha két különböző időpontban történne mindez, azóta így is van, de a Desiré fesztivál körüli dátumokra igyekszem mindig szervezni egy-két koncertet. Párhuzamosan élik az életüket Desiré és Jazziré. A Jazziré ugyanazt képviseli zenében, mint a Desiré színházilag. Teret ad a kísérletezésnek, és nem mainstream.

* A ma esti zenekarról mit kell tudni?

— Kortárs jazzt játszik. A zenéje telis-tele van kreativitással, fiatal jazzereket láttunk a színpadon, és nem véletlen, hogy Lengyelországban ezt az együttest választották a Jazz Juniors Grand Prix Worldre. Friss, csak nemrég jelent meg a zenei piacon, de sokra viheti. A tagok nagyon szépen kommunikálnak egymással, jó zenét játszanak, tehát azt hiszem, szépen beleillettek ennek a szabadkai, kis butikfesztiválnak a programjába is.

* Szervezői szemmel nézve érezheted azt, hogy kevés a közönsége az eseménynek, hiszen valóban egy kis rétegét mozgatja meg a társadalomnak. A nagyobbik rész megy az árral és a rádióból szóló mainstreammel… 

— Én is azt gondoltam, hogy Szabadkán több jazzkedvelő van, de az is lehet, hogy csak nem jut el hozzájuk az információ, hiszen nem költünk túl sokat marketingre, nem is nagyon lenne miből. Szóval talán mi sem kommunikáljuk elég jól, másrészt viszont azt sem árt figyelembe venni, hogy a közönség fogy. Európában egyre több kulturális projektumot szerveznek, létezik kulturális együttműködés és közönségfejlesztés, ezáltal a rétegzenének is nagyobb hallgatósága van. Szabadkán is foglalkoztunk közönségfejlesztéssel, tanítottuk a középiskolásokat arra, hogy nem csak az létezik, ami az orruk előtt van. Ez megtörtént, de a legtöbben a középiskola után más városba mennek tanulni, élni, így már ott fognak koncertre járni. Szóval ez egy fura, zárt kör. Az idén a XX. Etnofesten kiállítást szerveztünk Nikola Lučić és Molnár Edvárd képeiből, akik végigfotózták a húsz évet, és szomorúan láttuk, hogy a régi közönség körülbelül 60 százaléka már nem itt él.

* Mi alapján válogatsz a butikodba koncerteket?

— Fontos, hogy olyan zenét hozzak Szabadkára, amely ritkán érhető el. Legyen egy kicsit más, mint a megszokott, hozzon újat, mindegy, hogy free jazz, improvizatív vagy világzene. Szeretném életben tartani ezt a zenei világot, sokszínűséget. Szerintem az interkulturalizmus nem csak arról szól, hogy oké, sok különböző nemzetiségű ember él egy városban, és mindenki kultúráját követjük, dédelgetjük. Kell hogy érjenek másmilyen kulturális impulzusok is a városban. Természetesen az is kihat a Jazziré programjára, hogy nagyon szerény anyagi forrásból gazdálkodhatok. És hát folyamatosan figyelem, melyik zenekar mikor van turnén a környéken, tudna-e fellépni nálunk is, ez ugyanis csökkentheti a költségeket.

* Mire számíthatunk még az idén?

— Egyelőre nem nagyon merek mondani semmit, alakulófélben van minden. Amit elmondhatok, hogy lesz egy külföldi szaxofonos szólókoncert, s egy fehéroroszországi harmonikással is tárgyalunk. Esetükben neveket szándékosan nem mondok, de itt lesz a Jazzirén Alexandar Škorić és John Dikeman is. Alexandar vajdasági származású, Hollandiában élő kiváló dobos, egész Európában ismerik. Különleges stílusa van, nincs nála kézifék, maximális energiával tolja, szerintem egy koncert alatt biztos lefogy néhány kilót. Dikemant sem nagyon kell bemutatni, ő egy Európában élő amerikai szaxofonista, játszott már többek között William Parkerral is. Az ő duójuk novemberben lép fel. A másik név, melyet említhetek, egy osztrák trombitás, Frank Hautzinger, aki egy dobossal érkezik. Frank nagyon jó trombitás, avantgárd, alternatív, nem mondhatnám freenek, de különleges hangulatot hoz a zenéjében. Hát ez vár ránk novemberben a Jazzirén. Mindenkit szeretettel várunk!