Peter Farrelly alkotása meglepetésre nemcsak a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, de a legjobb eredeti forgatókönyv, sőt, még a legjobb mellékszereplő díját is bezsebelte Los Angelesben.
Az amerikai filmakadémiát pedig kivételesen valóban dicséret illeti, hogy a Fekete Párduc helyett a politikai üzenetet jóval árnyaltabb és intelligensebb formában közvetítő Zöld könyvet dobálta meg a legfontosabb díjakkal.
Persze itt is téma a szegregáció Amerikája, a kizsákmányolás évtizedei, mégsem készült az elmúlt években ennél szórakoztatóbb, szívet melengetőbb és zseniális színészi alakításokkal megtűzdelt alkotás. Mindez egy olyan filmben, amely elsőre talán nem is tűnik kiemelkedőnek, és a legkevésbé sem hivalkodó vagy harsány. Több millió dolláros reklámkampány sem állt mögötte, csupán egy remek sztori, Mahershala Ali és Viggo Mortensen kiváló alakítása, nagyszerű díszletek és a ’60-as évek amerikai popzenéje. Amíg néztem, végig a 2011-ben készült francia Életrevalók járt az eszemben, a Zöld könyvben ugyanis szintén két, teljesen ellentétes világ csap össze egymással, hogy végül — a közös nevezőn túl — őszinte barátság, valódi szeretet alakuljon ki a két főhős között.
Amíg azonban az Életrevalókban a színes bőrű Driss egy létező, tőle mégis fényévekre levő, arisztokrata világba csöppen be, a Zöld könyvben szinte már képtelenül abszurdnak mondható az alaphelyzet. Tony Vallelonga, utcai nevén Tony Lip kidobóként dolgozik New Yorkban, és a nem várt helyzeteket leginkább ököllel, meglehetősen rusztikus módon oldja meg. Bronxban tengeti életét családjával, például a híres Copacabana éjszakai show-it felügyeli. Nem túl bonyolult ember, olasz—amerikaiként amerikaibb bárkinél, élete a családról, a barátokról és a pénz előteremtéséről szól. A filmben ugyan nyíltan nem mondják ki, de több szálon kötődik a szervezett bűnözéshez is, melytől azért igyekszik minél távolabb tartani magát. Leginkább enni és dohányozni szeret, a feketéket pedig — haverjaihoz hasonlóan — messziről elkerüli. Mivel jó problémamegoldóként ismerik, hamarosan felkeresi őt dr. Don Shirley, az akkor már világhírű komolyzenei zongoraművész, aki a Carnegie Hall feletti elefántcsonttornyában, műkincsei és inasa társaságában él és alkot.
Már fiatalon Leningrádban járt konzervatóriumba, sőt, a legjobb iskolákban szerezte meg doktorátusait. Bőrszíne volt az egyetlen, ami miatt sohasem lehetett akkora szupersztár, mint fehér kortársai. Pedig ifjúkorában csodagyereknek, később pedig valósággal zseninek tartották a kor zenei szakírói és szerzői. Neveltetése miatt nemcsak a fehérek világából, de még saját közösségéből is kilóg, nem ismeri sem Aretha Franklint, sem pedig Little Richardot. Mégis eldönti, hogy a legdélebben fekvő, a rasszizmus szempontjából legdurvább államokban indul többhetes koncertkörútra. Ehhez pedig egy talpraesett, a bunyótól sem visszariadó, jó problémamegoldót keres. Tony Lip végül kénytelen-kelletlen elvállalja, hogy sofőrje és testőre legyen a fekete zongoraművésznek, akivel életük legnagyobb kalandjára indulnak.
Itt lép be a történetbe az a bizonyos zöld könyv, mely a szegregáció sújtotta Amerikában a The Negro Motorist Green Book címet viselte. Ennek a kézikönyvnek a segítségével utazhattak a feketék a déli államokba. Bejelölték benne például, hogy melyik éttermekben ebédelhetnek, és melyik motelekben szállhatnak meg. Az eleinte még tűz és víz személyiségek végül összecsiszolódnak, Don Shirley-ről kiderül, hogy valójában végtelenül szomorú és magányos, Tony Lip pedig egy csupa szív gazfickó. A színészi játék a kétszeres Oscar-díjas Mahershala Ali és Viggo Mortensen részéről is emlékezetes, olyannyira, hogy a film után legszívesebben egész éjjel velük söröznénk.
A Zöld könyv a ’60-as évek fehér, déli közösségeinek elképesztő abszurditásain túl arról is szól, hogyan sikerülhet valakinek levernie saját képzeletbeli láncait, hogy aztán szabad lehessen. A rendező Peter Farrelly pedig mindezt úgy tette, hogy filmje a legkevésbé sem tanmese. Nincs benne hegyi beszéd, szájbarágás vagy erőlködés. A Zöld könyv családról, méltóságról, zsenialitásról, tiszteletről, sztereotípiákról, képmutatásról, a ’60-as évek Amerikájáról, zenéről és barátságról szól, méghozzá hitelesen — és persze a rántott csirkéről. Az év legszórakoztatóbb és legőszintébb filmje.
Nyitókép: Imdb.com