Honvédők temetője Vukováron

Vukovár. Köztemető, az Ilok felé vezető úttól jobbra.
A katonasírok körül üres sírhelyek.
Azokat temetik majd ide, akiknek földi maradványait csak ezután azonosítják.
Két friss koszorúkkal borított sírhely.
Előző nap temették a 24 éves korában, 1991 novemberében elesett Ivan Ivanika hadnagyot.
Ma 38 éves lenne.
A mellette lévő sírban az ugyanakkor, de 45 éves korában eltűnt Pavao Andriæ tartalékos tiszt földi maradványai nyugszanak. Lovász és Ilok térségében találták meg őket, jeltelen sírokban.
Most katonai pompával búcsúztak tőlük.
Hozzátartozóik ezután legalább tudják, hová vigyék a kegyelet virágait.
Sejtették, hogy nem látják már viszont őket.
A szomorú bizonyosságról szóló végérvényes és cáfolhatatlan hír azonban csak ezen a tavaszon, majd másfél évtizeddel később érkezett a halálraítélt városba.
A tudomány segít, egyre-másra érkeznek az ilyen koporsók.
Az erre kijelölt helyen, a temető közepén még mintegy száz sírhely üres.
Vukovár számon tartja eltűnt védőit, méltó emléket szeretne állítani nekik.
Ovčara
Sotin, illetve Ilok felé megyünk. Ugyanúgy, mint fotós kollégámmal a múlt század nyolcvanas éveinek elején. A város ,,leghorvátabb” részének tartott Mitnicát elhagyva, jobbra útjelző tábla: Jakobovac.

Ovčara, 2005 áprilisa

És Ovčara.
Emlékhely.
Az elnevezések tulajdonképpen állami birtokokat, azok részeit, sertésfarmokat, tehenészeteket jelölnek. Az egykori elnevezések ellenére. Ez az Ovčara egyébként valaha juhtenyészet helyszíne volt, az épületek, az akolok egy része is erre utal. A hangárok, a kocsiszínek és garázsok már jelzik: korszerűsödött az állattenyésztés, régen eltűntek a juhok erről a birtokról. Csak a név maradt.
Amely immár bevonult a történelembe.
Itt, ezen az egykori farmon, az egyik hangárban tartották fogva és kínozták nemcsak a később kivégzett sebesülteket és civileket, hanem asszonyokat és gyerekeket is, hosszú heteken és hónapokon át az önmagukat felszabadítóknak nevező szerbiai önkéntesek és az akkora már valójában szétesett Jugoszláv Néphadsereg katonái. Tulajdonképpen martalócok, alvilági és félvilági alakok szedett-vedett gyülekezete volt az akkor. Álkatonai alakulatok részeges, munkakerülő tagjaival töltötték fel a létszámot, mivel a ,,Hív a Haza!” feliratú, katonai gyakorlatra invitáló behívóknak csak nagyon kevesen tettek eleget.
Igazi arcát ez a társaság ezen az állami birtokon mutatta meg.
Az emlékmű
Egy erdős, csalitos út menti rész mögött, a fűvel benőtt enyhe magaslaton áll a fekete, faragott és vésett márványlap. Kimagaslik, szinte az égnek mered. Az odáig vezető és a rendezett füves területet övező járdát terméskőből rakták ki, közöttük szintén zöldell a fű. A két alacsony, fehér márványból készült táblán is felirat: Itt végezték ki kegyetlen és aljas módon a szerb agresszorok 1991. november 20-án a Vukovári Kórházból elhurcolt 200 sebesültet, egészségügyi dolgozót és polgári személyt. A nemzetközi közösség megfigyelőinek, képviselőinek jelenlétében, azok szeme láttára.
Visszaidézem a rózsafüzérekkel és gyertyákkal, szentképekkel és apró szobrocskákkal körberakott márványtábla mellett 1991. november 19-ét. Az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt tehetetlen (vagy tehetetlenkedő?!) embereit, akiket a bajszos, langaléta őrnagy, Veselin Šljivančanin, a Jugoszláv Néphadsereg elöljárója kioktat. A tévékamerák előtt. És a fehérbe öltöztetett külföldiek eloldalognak. Sorsukra hagyva a percekkel korábban elesett Vukovári Kórház betegeit és személyzetét, a sebesülteket, katonákat és civileket.
Azon a novemberi estén jelentkezett a rommá lőtt városból a Belgrádi Televízió riportere (haditudósítókból ezen a tájon sohasem volt hiány...), és diadalittasan közölte: ,,Ez a város romokban hever, de szabad!” Szerb nyelven is idézhetem, akár szó szerint is Miodrag Popov urat, aki ma egy mágnás magántelevízióján a ,,Mégis forog!” című műsort vezeti. Mintha ott sem lett volna akkor a Duna partján, a lerombolt városban.
Álltam, és ahogy az alacsony fehér márványtáblák mögé ültetett apró örökzöldeket, a teljesen egyforma bokrokat néztem, eszembe jutott az a szerb politikus, aki majd eljön ide, letérdel, és megköveti a horvát népet. Ahogy a lengyelektől a német kancellár is bocsánatot kért.
Bár lehet, hogy ez a (szerb nemzetiségű, és nemcsak szerbiai) Willy Brandt még meg sem született...

A mitnicai víztorony. Jelkép volt egykoron.

A víztorony
Jelképe volt a városnak.
A legmagasabb építmény.
Most lövedékektől átlyuggatva, egyfajta mementóként áll a helyén.
Az őrület, a barbarizmus emlékműve.
Sokáig nem értettem, mit véthetett ez a kecses torony, de aztán a háborút túlélő városvédők - majd másfél évtizeddel később - elmagyarázták.
A Vukovár egyik szimbólumának számító víztorony a város Ilok felé eső peremkerületében, a Mitnica nevű városrészben épült. Ezt a szinte kizárólag horvát nemzetiségű polgárok által lakott kerületet gyalogsággal nem merték támadni a Duna innenső oldaláról átvonult egyenruhások. Csupán távolról lőtték: ágyúkkal, gránátvetőkkel, páncélosokkal. Az usztasáknak nevezett városvédők itt harcoltak a legelkeseredettebben lakóhelyükért és életükért. Utolsóként adták meg magukat, amikor Vukovár többi része már elesett. Vagy: felszabadult - ahogy azt (kevés tiszteletet érdemlő kivételtől eltekintve) a szinte teljes belgrádi sajtó állította.
Ezt a tornyot - a helybeliek szerint - nem bontják le, de nem is hozzák rendbe. Nem is lehetne ismét üzembe helyezni. Megmaradhat figyelmeztető műemlékként, amolyan mementóként, hogy a városba érkezők tudják, hol járnak. Hogy hova jöttek, és mit élhettek át itt az emberek 1991 őszén, az ostrom három hónapja alatt. Meg utána, amíg majd hat éven át azt magyarázták nekik a ,,felszabadítók”, hogy örülniük kell...
Ebben a városrészben egyébként - a sérült víztorony közvetlen közelében is - táblák figyelmeztetnek arra, hagy vannak még elaknásított területek. Kertek, árokpartok, udvarok.
És van itt egy ház, amelynek hosszú kerítése sítalpakból készült. Különböző színű, márkájú és hosszúságú, de a kerítésben azonos magasságú sílécekből.
Hogy honnan származnak?
Talán a szétlőtt, kigyulladt és kirámolt áruházból vagy valamelyik sportszert árusító boltból.
Onnan ,,szabadíthatta fel” mostani kerítését a talpraesett és találékony vukovári ember...
Az emberek
Volt már arra példa, hogy egy városban vagy faluban csak nehezen jöttem rá, mi az, ami annyira furcsa, olyan különös, ami eltér a megszokottól, a normálisnak és természetesnek tekintett állapottól. Ebben az annyira szeretett városban is így jártam most. Egy teljes nap kellett ahhoz, hogy rájöjjek: itt mindenki szomorú. Ezek mindannyian megkeseredett, bánatos, valami fájdalommal együtt élő emberek. Szótlanok, leszegett fejjel közlekednek, és ha köszönök nekik, viszonozzák, de ritkán szólítják meg az ismeretlent. Pedig annak idején ez másmilyen közösség volt.
Szerettem és szeretem Vukovárt. A Duna Szállót, a Hotel Dunavot, amely ott fekszik a folyam partján, ahol a picike Vuka beleömlik. Itt született Lavoslav Ružička, a Nobel-díjas vegyész, akinek szülőházát, persze, szétlőtték a ,,felszabadítók”. (Honnan tudhatta az a parancsnok a páncélosban, hogy az a pici tábla az épület falán milyen szöveget tartalmaz?! Abban a helyzetben különben sem törődnek ilyen aprósággal a katonák...)
A múzeumot is lerombolták, de most a húsvéti népszokásokkal kapcsolatos kiállítás már megtekinthető a felújított részben. Meg az állandó kiállítási anyagot is rendezik, amelyet végre visszakaptak Szerbiából. Többek között Újvidékről is, ahová ,,megőrzésre” vitték a rablók annak idején a várost elfoglaló néhány épeszű parancsnok utasítására.
Vannak, persze, újjáépített kávézók és éttermek, boltok és áruházak. A Duna partján is felújították azt az egykori halászcsárdát, illetve éttermet és vendéglőt, amely 1992 augusztusában szerb műdaloktól zengett, és amelynek falára otromba betűkkel írták fel, hogy PECTOPAH. Az angolul beszélő külföldiek, akikkel villámlátogatást tettem az akkori romvárosban, tanácstalanul álltak a felirat előtt. Meglepetésük és értetlenkedésük csak nőtt, amikor német márkával fizettek, és értéktelen ,,krajinai dinár”-t kaptak vissza aprópénz fejében.
Most civilizált, kultúrált vendégváró és vendéglátóhelyként fogadja a felújított épület a látogatókat. A kerthelyiségből a Dunára látni. Az uszályokra, a kirándulókat szállító luxushajókra. Nyoma sincs már az egykori feliratnak, és fizetni is csak horvát kunával lehet.
Az építkezők
A romokat lerombolják. A tönkretett, szétlőtt épületek többsége ugyanis felújíthatatlan. Pontosabban: érdemesebb újjáépíteni, mint javítani a szétlőtt földszintes vagy egy-két emeletes épületeket. A toronyházak többségét sorban, egymás után javítják meg, teszik lakhatóvá. Nemzetközi segítséggel, amit a többemeletes épületeken elhelyezett emléktáblák jeleznek. A legtöbb ilyen toronyházon ott látni a horvát nemzeti lobogót, bár a lakók névjegyzéke nem egyértelmű. Amint húsz évvel ezelőtt, úgy most is találkozni szerb és magyar, szlovákosan és németesen hangzó, zsidó vagy szlovén nevekkel. A boltban senkit sem zavar, ha az ember ,,kruh” helyett ,,hleb"-et mond, vagy ha a parkolóban hangos nótaszó hallható a bekapcsolva felejtett autórádióból. Toleránsak, vagy annak mutatják magukat a vukováriak. Trikómon a szabadkai felirat nemcsak senkit nem botránkoztat meg, hanem éppen ellenkezőleg: megszólítanak, paroláznak velem, érdeklődnek a bácskaiak után. Egykori és mai baráti és rokonai kapcsolataikról mesélnek. Amikor rákérdezek, hogy mit üzennek földijeimnek, egyértelműen válaszolnak: ,,Akinek nem véres a keze, nyugodtan jöhet. Itt senki sem fogja bántani”.
Számos újvidéki, belgrádi és szabadkai rendszámú kocsival találkozni Vukovár utcáin. Jönnek-mennek az emberek, hiszen vízumra sincs szükség. Csupán élelmiszert, elsősorban húst nem ajánlatos Horvátországba vinni. Még konzervként sem. A gombosi hídon átkelve a horvát vámtisztek ezt udvariasan elmagyarázzák a hosszú idő után először hozzájuk érkező szerbiai polgároknak. A ,,zöld kártya” kötelező, és ahogy Európában mindenütt, Horvátországban is be kell kapcsolni az autó fényszóróit.
Fényes nappal is.
Hogy lássunk, és lássanak bennünket.