Naponta rácsodálkozhatunk, hova fejlődött a technológia, és milyen szédületes tempóban. A járványhelyzetből eredő intézkedések pedig az emberi kapcsolattartást is korlátozzák, ezért erről az Einsteinnek tulajdonított mondás juthat eszünkbe: „Félek attól a naptól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolattartás. A világon lesz egy generációnyi idióta.” Valójában nem is biztos, hogy mondott ilyet az általános relativitáselmélet megalkotója, az viszont szemmel látható tendenciája korunknak, hogy a technológia kezd fontosabb lenni, mint maga az ember.
A fejlődés természetesen fokozza a jólétünket, a nehéz fizikai és a bonyolult szellemi munkát is gépek végzik helyettünk. Számos előnye van a modern technológiának. A veszélyes helyekre ma már robotokat küldhetünk magunk helyett. Lassan azonban az automata rendszerek, gépek irányítását is a mesterséges intelligenciának kell átengednünk, mert így kiküszöbölhető a hibázásra is hajlamos emberi tényező. De sok esetben meg is haladja a szellemi és a fizikai képességeinket a bonyolult rendszerek vezérlése.
(Szalai Attila rajza)
Érdekes ellentmondása korunknak, hogy mindaz a tudás, amely mostanáig felhalmozódott, arra engedne következtetni, hogy most vagyunk a legokosabbak — noha valószínűleg nem így van. Összességében feltehetően soha nem volt hasonló szinten a civilizációnk, de ez azzal a mellékhatással jár, hogy egyénileg kiszolgáltatottabbak, esendőbbek, tehetetlenebbek vagyunk, mint valaha. Korunk átlagembere egymaga már alig képes valamire. Ha nem állnak rendelkezésünkre eszközök, (fél)késztermékek, nehéz helyzetbe kerülünk. Érzékszerveink és általános fizikai állapotunk is valójában romlik, ha történelmi léptékben gondolkodunk. Nem most vagyunk a legokosabbak és a legerősebbek, csak úgy tűnhet, amikor használjuk az eszközeinket, melyek a felhalmozott tudásból erednek.
Az egyik legújabb kutatás is azt igazolja, hogy voltunk mi a történelmünk, illetve törzsfejlődésünk során sokkal okosabbak is, mint most. A Tel-avivi Egyetem Jacob M. Alkov Régészeti Intézetének munkatársai az emberi faj fiziológiai, viselkedéstani és kulturális evolúciójára kerestek magyarázatot, az emberelődök 2 millió évvel ezelőtti korszakától egészen a mezőgazdasági forradalom mintegy 10 000 évvel időszámításunk előtti koráig. A Quaternary című folyóiratban közölt tanulmány szerint az emberelődök a nagy állatok vadászaiként kezdtek gyors fejlődésbe, ami viszont idővel az állatok kihalásához vezetett. Amikor eleink a kicsi és gyors prédák elejtéséhez is alkalmazkodtak, a kognitív képességeik is javulni kezdtek. Ennek bizonyítéka a tanulmány szerint az emberi agy 650-ről 1500 cm3-re való növekedése.
A kutatók szerint tehát az emberelődöknek ravasszá, okosabbá kellett válniuk a kisebb prédák elejtéséhez. Ehhez pedig nagyobb térfogatú agyra volt szükségük. Ez a folyamat vezetett a beszéd megjelenéséhez is, mivel a vadászoknak információt kellett cserélniük a zsákmány hollétéről. Mint Ben-Dor, az egyik kutató kifejtette, az agytérfogat növekedése azzal függ össze, hogy az emberelődöknek okosabb vadásszá kellett válniuk, és idővel a prédák viselkedéséről szerzett korábbi ismeretekre alapozhatták a vadászat módszerét. Ehhez már nagyobb memóriakapacitás is szükségeltetett. Valójában képességeink akkor lehettek a csúcson?
A kőkorszak vége felé kezdett el ősünk földműveléssel és állattartással foglalkozni, a tenyésztett jószágot pedig, ugyebár, már nem kellett agyafúrt módszerekkel levadászni. Vagyis amint letelepedtek az emberek, és földművelő életmódba kezdtek, az agytérfogatuk a mostani 1300-1400 köbcentiméterre zsugorodott. A háziállatok és a növények nevelgetéséhez ugyanis már nem volt szükség olyan kiemelkedő kognitív képességekre.
Voltunk tehát már sokkal okosabbak, a mostani trendek pedig talán további elbutuláshoz vezetnek. Vagy — Einstein után szabadon fogalmazva — ez is csak viszonylagos? Nézőpont kérdése.
