Volt egy álmom
Perisity Irma
2022.01.14.
LXXVII. évf. 1. szám
Volt egy álmom

Fiatal korunkban minden bizonnyal valamennyiünknek volt egy olyan álma, amelynek megvalósításához elég erőt éreztünk magunkban. Idős beszélgetőtársam ezt megerősíti, és a megtett, nehéz életútja után is vallja, az álmainkért töretlen erővel kell küzdeni, még akkor is, ha nem vagyunk biztosak a kedvező végkifejletben.

— Az életben minden év után leltárt kell csinálni — mondja mosolyogva, és hozzáteszi, a kifejezés nála munkahelyi ártalom, egy kereskedelmi nagyvállalatban dolgozott ugyanis anyagmozgatóként. — Ilyenkor mindig az év végi leltározások jutnak eszembe, amikor fel kellett írni mindent, amink van vagy az év folyamán volt. Hosszú évekig én voltam a leltárbizottság elnöke, mert szinte minden tárgyról tudtam, hol van, vagy ha nincs a helyén, miért nincs. Valahogy így vagyok az életemmel is.  

Egy nagyon szegény parasztcsalád idősebb gyereke vagyok, aki már kicsi korában használni tudta az eszét. Anyám sokszor kérdezte, vajon kitől örököltem azt az élénk érdeklődést, amellyel az életet figyeltem. Tele voltam kérdésekkel, melyekre szegény anyám nem tudott mindig válaszolni. Befejeztem a nyolc osztályt, de a továbbtanulást a szüleim nem hagyták jóvá. Szerintük a magamfajtának nincs sok esélye a fényesebb jövőre. Szerény, kétszobás kis házunk volt a falu szélén, a közelben laktak rokonok is, így mindig volt társaságom. A soron, a házak közötti kertekben gyümölcsfák és szőlő volt. Nekünk is volt egy kétkapás szőlős-gyümölcsösünk, melyben kövidinka, kadarka és pirosmagyar termett. Ha elengedtek játszani, sosem mentem körül, hanem a kerteken keresztül. Így sokkal rövidebb volt az út, több idő jutott a játékra. A sok kis szerény „birtok” között volt egy másfél hektárnyi, drótkerítéssel bekerített, rendezett gyümölcsös, melyben egyetlen szőlőtőke sem volt. Középen csinos kis kunyhó állt, és én minden alkalommal ámulva néztem a rendben tartott gyümölcsöst. Azt hiszem, jóval később érlelődött meg bennem a vágy, hogy ez a kert az enyém legyen. Azt már akkor is tudtam, hogy én többet, jobbat akarok az élettől, mint a szüleim, csak azt nem tudtam, hogyan érhetem el. Ahogy nőttem, úgy nőtt bennem az elhatározás, hogy a birtok egyszer az enyém lesz.

Már eladósorba serdültem, amikor az „én gyümölcsösömben” új emberek tűntek fel. Kiderült, a régi gazda eladta. Szinte belebetegedtem, úgy éreztem, már álmodoznom sem lehet, a szegénység azt is elvette tőlem. Dolgozni kezdtem a városban egy kereskedelmi vállalatnál, ott ismertem meg a férjemet is. Összeházasodtunk, és azon gondolkodtunk, mi volna okosabb: a faluban maradni, és munka mellett gazdálkodni egy kis kertben is, vagy telket venni a városban, és örökre búcsút mondani a földművelésnek. Úgy döntöttünk, gyűjteni kezdünk egy külvárosi telekre, és lassan majd felépítjük ott a saját házunkat. Rengeteget dolgoztunk, lassan gyűlt is a pénz a házépítésre. Akkoriban hallottam, hogy a bekerített gyümölcsös egy bírósági per tárgya. A tulajdonos meghalt, és a gyerekei nem tudják elosztani a vagyont. Bennem újra felmerült a gondolat, hogy mégis az enyém legyen. Amikor megtudtam, hogy az örökösök árulják, javasoltam a férjemnek, hogy a telekre gyűjtött pénzt meg egy nagyobb bankkölcsönt ajánljunk fel érte, és vegyük meg. Nem akartam neki arról beszélni, hogy ez gyermekkori álmom, nem akartam, hogy kinevessen. Eleinte nem egyezett bele, de amikor a szüleim azt mondták, az öcsémnek nem kell az ő házuk, és nekem adják, beadta a derekát. És a miénk lett az, ami álmaimban mindig is az enyém volt. És nem hibáztam! Leírhatatlanul boldog, büszke voltam, majdnem minden este kimentem a gyümölcsösbe, és a kútnál térden állva köszöntem meg a Mindenhatónak, hogy megvalósult az álmom.

A férjemnek sajnos nem jött be ez az élet — azt mondta, ő munkás akar lenni, nem paraszt. Egyre távolodtunk egymástól, ő inni kezdett, és a házasságunk hajója lassan léket kapott. De én tűrtem, kettőnk helyett is dolgoztam. A gyümölcsösnek köszönhetjük, hogy a két lányunk egyetemi diplomát szerzett, hogy a régi szülői ház helyén modern családi ház áll, hogy emberhez méltó életet éltünk. Igaz, ahogy a lányok férjhez mentek, a párommal teljesen elhidegültünk egymástól, de továbbra is együtt éltünk. Ő ivott, és nézte a tévét, én dolgoztam, piacra vittem a gyümölcsöt, vezettem a háztartást. Közben meghalt a férjem. Egyedül maradtam a nagy házban, minden rám szakadt. Már én is nyugdíjas voltam, de az időskori csontritkulás miatt mérsékelni kellett a munkát. Felajánlottam a gyerekeknek, de egyik vejem sem volt hajlandó gyümölcstermeléssel foglalkozni. Két éve, amikor először nem tudtam idejében betakarítani a körtetermést, tudtam, hogy tenni kell valamit, hát ráírattam a telket egyforma részben a lányaimra, arra számítva, hogy ez majd kedvet ad nekik a gyümölcstermelésre. Nem múlt el még egy év sem, és eladták egy verseci személynek. Pedig tudták, hogy az életem álma volt! Mindegy. Legyen ez a beszélgetés egy meg nem valósult álom meggyászolása.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..