* Muzslyán élnek, de kötődnek a szülőfalujukhoz, Tordához. Mennyire fontos önöknek a szülőfalu, a szülőföld?

— Muzslyán élünk, de mégsem mondhatjuk azt, hogy muzslyaiak vagyunk, mert mindketten tordai születésűek vagyunk. A szüleink is ott laktak, illetve laknak, mert a feleségem szülei még élnek. Szinte minden héten megyünk haza. Pedig nincsen már házunk ott, de nekünk az a haza, ha megyünk Tordára — magyarázza János.

* Hogy emlékezik vissza azokra a régebbi időkre, akár a gyermekkorától kezdve, milyen volt ott az élet?

— Ezt elég nehéz elmondani, mert nagyon sok mindenen keresztülmentünk, habár én tizenhat éves koromban elmentem iskolába, Szabadkára, és ott kezdtem el dolgozni. Hét évet laktunk Szabadkán, onnan jöttünk Muzslyára, hogy közelebb legyünk Tordához. Habár Szabadkáról is minden két hétben hazajártunk. A testvéremék árulták ezt a házat, tőlük vettük meg, ők kint vannak Németországban. Emlékszem, amikor megnősültem, abban az évben a mi tordai házunkat tönkretette a villám. Nagyon sokat álmodok még mindig azzal a házzal, a mai napig le tudnám rajzolni, még a berendezést is. Egyszer volt is egy ilyen tervem, hogy lent a kertben megcsinálom a tordai házat. De aztán csak elmaradt, mert hát idősödik az ember… Tegnap is Tordán voltunk, és lehet, hogy a héten még egy nap elmegyünk. Az idősebb lányunk ott van férjnél.

* Irén, a szülei miatt is fontos, hogy hazajárjon Tordára?

— Haza kell járni sűrűn, hogy meglátogassuk őket, mert nincsen testvérem, és már anyám nyolcvanhat éves, apám nyolcvannyolc, néha segíteni kell, de szerencsére anyám jól bírja magát, megfőz, meg a szomszédok is besegítenek. Jó szomszédaik vannak, akik bevásárolnak nekik, meg ott a lányunk, Szilvia, az unoka, ő is elmegy hozzájuk. Nagyon örülnek a dédunokának, szerintem őket is ez tartja fent. Valójában nem is kell őket segíteni nagyon, hanem hogy ott legyünk, elbeszélgessünk velük. Mi meg hát Muzslyán vagyunk, mert a fiatalabb lányunk a férjével, három gyermekével elment Németországba két éve, és ránk hagyott három házat. Aztán itt kell maradnunk, amíg el nem kelnek. De hogy mikor lesz eladva, ez a jövő titka…

* Ön hogy emlékszik a gyermekkorára, milyen volt az élet Tordán?

— Gyerekkoromban nagy szegénység volt. Akadtak persze gazdagabbak is, de mi a szegényebb sorsúak közé tartoztunk. Nem volt könnyű az élet. A szüleim minden munkát elvállaltak, dohányt is ültettek, cséplőgéphez is elszegődtek, apám falverőként is dolgozott. Még vályogot is vertünk. Én nem szerettem a földművesmunkákat, emlékszem, gyerekként szaladgáltam a dohány között, beleragadt a hajamba, mindig nagyon sokáig tartott az út a határba, azt se szerettem.

* Hogyan találták föl magukat Muzslyán? Mivel foglalatoskodtak?

— 1985-ben költöztünk ide, három rokonunk volt itt családostól, csak őket ismertük — vette át a szót ismét János. — Illés napján hurcolkodtunk, július 20-án, és augusztus 1-jén kezdtünk dolgozni mind a ketten. Irénnek nem volt megszakítása, ő a szabadkai harisnyagyárból átkerült a nagybecskereki vállalatba. Engemet felvettek a BEK-be, a húsfeldolgozóba, ott dolgoztam 1991-ig, akkor az egészségem megromlott, négy műtét után megkaptam a rokkantsági nyugdíjat. Itthon folytattam, disznót vágtam, feldolgoztam, és szép lassan megismertek a muzslyaiak. Akkor építettük ezt a tanyát, itt elkezdtem tartani a mangalica disznókat, úgyhogy sokat dolgoztunk. Mindenki ismer, dolgoztunk másnak is, sóztunk, füstöltünk.

* Emlékszem arra, hogy Muzslyán és a környéken különféle fesztiválokon, vásárokon a maguk standján mindig volt valami különlegesség. Egyszer volt egy óriási szalonna fölfüstölve, melyet érdemes volt megnézni…

— Nagyon sokat jártunk a klaszteren keresztül vásárokra, Újvidékre és Belgrádba is, ott is árultuk a készítményeinket. Volt egyszer egy 115 kilós mangalicaszalonnánk, sőt volt ennél nagyobb is, az 143 kilót nyomott. Azt egy kiállításra szántam, de egy eldugott helyet kaptam standnak, és így ki sem állítottam, nem volt értelme. Még egy hétig állt nálam, aztán szétszeleteltem. Itt, kint a tanyán tartottuk ezeket a mangalicákat, valamint gyöngycsirke, kacsa, liba, pulyka is volt a ház körül. Nem kaptak keveréket, mind szemestakarmányon éltek, meg legeltek. Én nagyon szeretem a lovakat, egyszer 14 pónilovat tartottam, volt 11 szamaram, 118 birkával is vergődtem, sőt bikáim is voltak. 

* Említették, hogy áruba bocsátották a házakat, de maradtak ezekből a jószágokból itt a tanya körül, vagy mit terveznek?

— Még vannak jószágok, de kevés. Úgy volt, hogy a lovakat is eladom, de amikor kettő maradt, meggondoltam, és vettem hozzá még egyet, mert mint mondtam, nagyon szeretem a lovakat. Különben a pónilovakat Hollandiából hoztuk be. Most már disznók nem nagyon vannak, habár most is van négy malacom, de csak azért, mert most a kukorica ilyen olcsó, másképp nem volna. Baromfi még mindig van, nem túl sok, de hát ezeket szinte nem lehet kiirtani. Csak azt vesszük észre, hogy elővezeti a kiscsirkéket vagy a kiskácsákat a kotló, és amikor előjött, akkor már mit csinálsz vele? Veszel neki keveréket, hogy minél hamarabb erősödjön meg, és akkor vagdossuk le őket, meg adunk is el. Voltak nyulak, törpekecskék is, sőt emu madaram is kettő, meg vietnámi malacokat is tartottam.

* Ha elkel a házuk, a tanya, hova mennek?

— Tordára. Csak még nem tudom elképzelni, hogy melyik házat venném meg… Oda akarunk menni, az a mi szülőfalunk, ott szeretnénk élni.