• Dokumentálsz és alkotsz. Végighaladva a pályarajzodon (vers, próza, mese, publicisztika, színdarab, film) egy korszak művészi gerince rajzolódik ki.

— Az alkotó soha nem tud elszakadni attól a közegtől, amelyben él, amelyben mozog. Akkor sem, ha nagy ívű történelmi regényeket vagy drámákat ír, és akkor sem, ha a jövőt fürkészve enged a tudományos fantasztikum csábításának. Nekem még a történeti hitelességre törekvő Trónviszály című hangjátékomban sem sikerült, melyet az idén tavasszal mutatott be az Újvidéki Rádió Lénárd Róbert rendezésében. A mű az 1100-as években játszódik, a korabeli Árpád-házi uralkodók életét idézi fel, mégis saját magamat, a saját élményeimet, a saját életemet írtam bele, akárcsak a távoli jövőben játszódó Téridő című kisregénybe és a Tetoválásnyomok a Xénán című novellába.

• A budapesti Magyar Hírlap munkatársa lettél, továbbra is hű maradtál azonban a Magyar Szó napilaphoz. Ami a kiadókat illeti: zEtna, Napkút, Magyar Napló… Az írás terén valóban nincsenek (ország)határok?

— Jövőre lesz tíz éve, hogy Budapesten élek. Azt szoktam mondani, hogy az embert mindig a munkája viszi, vezeti ide vagy oda. Akárhová vetődjön is azonban, a kapcsolatainak nem kell feltétlenül megszakadniuk. Különösen nem az internet korában. Zentai vagy szabadkai barátaimmal ugyanolyan napi kapcsolatban vagyok, mintha otthon élnék. És ez fordítva is igaz: amikor hosszabb időt otthon töltök, a budapesti haverjaimmal és kollégáimmal ugyanúgy meg tudom beszélni a dolgokat, mintha együtt volnánk. Az irodalomban pedig végképp jelentőségüket vesztik manapság az országhatárok. Hétévi szünet után, két éve jelent meg kötetem a zEtnánál, aztán három Magyarországon. Rendszeresen publikálok felvidéki lapokban és folyóiratokban, kapcsolatban állok erdélyi, kárpátaljai és osztrák kiadókkal. Számomra nagyon fontos a kapcsolat Vajdasággal, nem érzem, hogy a legkisebb mértékben is elszakadtam volna szülőföldemtől. A Magyar Szóban hét éve gondozom a Visszapörgetés című tárcasorozatot. Gyakran előfordult, hogy az olvasók egészítették ki az általam elmondottakat olyasmivel, amit én aztán fontosnak tartottam tovább részletezni. Ezek a kölcsönhatások aranyat érnek.

• A vers világa más, ködösebb?

— Szerintem egyáltalán nem más, csak ügyesen kell olvasni, értően forgatni a köteteket. Ha időrendi vagy történeti szálat próbálnánk húzni a műveim, valamint azok tárgya és cselekménye között, nagyjából minden versemet el tudnám helyezni egy teljesen összefüggő történetben. Nem én döntöm el, hanem a gondolatok választják meg, milyen formában kívánkoznak ki belőlem. Szerzőként mindig azonosítani tudom, hogy melyik vers melyik prózából következett, vagy melyik színmű melyik lírai alkotás továbbgondolása. Mintha egy végeérhetetlen folyamat volna… Ilyen megközelítésben a vers sem más, még ha „ködösebb”-nek mondjuk is, csak máshová kerülnek benne a súlypontok.

• Legutóbbi sikeredet a XIII. Vajdasági Magyar Drámaíró Versenyen érted el, melyen Barlog Károllyal, Mirnics Gyulával versengtél. Tudósítás Tündérországból címmel születtek drámák. A Danyi Zoltán, Tolnai Szabolcs és Urbán András alkotta zsűri a te művedet ítélte a legjobbnak. Milyen élmény volt egy megadott témában, meghatározott időkerettel alkotni, és megnyerni a versenyt?

— Hadd pontosítsak: én nem versengtem senkivel. A versengés az amolyan sportos kifejezés, idegen az irodalomtól és a színháztól, a művészetnek az általam megélt világától. Úgy érzem, hogy azért vagyunk együtt, azért jövünk össze ilyenkor erre a két napra, hogy szituációs gyakorlatként élvezzük a helyzetet, az együttlétet. Ez egy hatalmas rögtönzés mindenki részéről. Szórakozás és szórakoztatás. Egy buli, melynek csak akkor van értelme, ha a részvevők — a szerzők is és a nézők is — jól érzik magukat. Nagyon örültem az első helyezésnek. Kinek ne volna fontos az elismerés? A drámaíróverseny lényege mégis az, hogy a szó legszorosabb értelmében egyik napról a másikra megszületik három vajdasági magyar ősbemutató. Az idén nagyon szerencsés témát kaptunk: Tudósítás Tündérországból — ebbe aztán minden belefér. Nem beszélve arról, hogy régi kedvencem Petőfi János vitéze, melyet az ötödikes csantavéri Fekecs Orsolya sajátosan értelmezett egy fogalmazásában (a Magyar Szó Napsugár című gyermekrovatában jelent meg). Mekkora ajándék ez egy iskolás kislánynak! Három író színdarabot ír az ő fogalmazásából, és azokat egy hivatásos színház be is mutatja! Nagyon hálás vagyok Táborosi Margarétának, amiért rendezőként olyan ügyesen meghúzta a darabomat, hogy annak legfontosabb elemei még jobban kidomborodtak, mint a szövegben. Krizsán Szilvia egy olyan alakot játszott, melyet én férfiszerepként írtam meg. Mégis sikerült úgy megformálnia a figurát, hogy annak minden apró rezdülését tökéletesen megtartotta — nőként, saját karakterére transzformálva. A két férfi főszereplő, Kőrösi István és Huszta Dániel pedig megítélésem szerint olyan tökéletesen hozta a Samuel Beckett darabjából ismert Estragon és Vladimir alakját, hogy ha bármi beleszólásom lehetne, javasolnám a színház vezetőségének, hogy tűzze műsorra velük a Godot-ra várva színművet.

• A Pipogya hentes visszavág című rendezésed volt a legutóbbi filmes munkád. Tervezel a közeljövőben valamilyen mozgóképes akciót?

— Az említett huszonhárom perces kisfilm még 2005-ben készült Budapesten. Azóta is volt persze több filmtervem, de ezeket talán helyesebb volna egyszerűen csak ötleteknek nevezni. A filmkészítés hosszú, időigényes és felettébb drága procedúra. A dokumentumfilmes próbálkozásom a Sympo-film (mely végül soha nem készült el) forgatását még 1989 nyarán kezdtük el Siflis Zoltánnal és Hoffmann Artúrral, s ebben az alkotásban az Új Symposion 1983-ban leváltott szerkesztőségének történetét, meghurcolását dolgoztuk volna föl, de az események  összes részletére még mindig nem lehetne minden szempontból korrekt szakmai alapossággal kitérni, a fékek ugyanis hatékonyan beépültek a rendszerbe. A legvidámabb tárhely című idei regényem a kudarcaim története, így a Sympo-film regényesített összefoglalása is…

• Nem én vagyok az első, aki megkérdezi: mikor alszol tulajdonképpen?

— Köszönöm kérdésed, néha alszom is. Sőt nem is keveset! Persze rendszeresen szembesülök azzal a félreértéssel, hogy „a Palócz az folyton ír”, „a Palócz sohasem alszik”, meg hát nemegyszer neveztek már grafomániásnak is. Megboldogult Keszég Karesz barátom egy mondatával tudnék erre válaszolni: „Amíg írok, élek.” Vagy fordítva…