Az emberi fejlődés folyamán a Homo sapiens a kutyát fokozatosan „eszközévé” tette, és az eredeti ősi ösztöneit is korlátok közé szorította. Ez a folyamat a mai napig tart. A vadászat mint az emberi táplálékszerzés egyedi formája szorosan összekapcsolódik az ebek tenyésztésével és idomításával.

Az idő múlásával azonban a vadászat célja is fokozatosan kezdett megváltozni, így nemcsak a létfenntartás eszköze volt, hanem egyre inkább az emberi kultúra részévé is vált. A középkorhoz köthető a különböző vadászkutyafajták tenyésztése annak függvényében, hogy mire és milyen módokkal kívántak vadászni.

Megjelentek a szemmel (vizuálisan) és orral (szimat alapján) vadászó fajták. Kitenyésztették a rejtőző vad felkutatására a kajtatóebeket, hajtóebeket, valamint a sebzett vad keresésére használható fajtákat, a vérebeket. A kopók tenyésztésével (hajtóebek) párhuzamosan kialakult az agár mint fajta és az agarászat. A lőfegyver vadászatban való alkalmazása úgyszintén döntően hatott az olyan kutyák kitenyésztésére, amelyek messziről képesek jelezni a vad jelenlétét, a vadat nem űzik, hanem bevárják a vadászt, aki felrebbenti vagy kiugrasztja a rejtőző szárnyas vagy szőrmés állatokat. Ezzel kialakultak a vizslák.

Látható, hogy a vadászat állandóan szerves része volt az ember életének, garantálta az élelemszerzést. Ebből eredően a vadászatban segédkező kutyák könnyen és jól alkalmazkodtak a mai megváltozott világ új körülményeihez is. Ma már elegáns megjelenésükkel és nagy fokú alkalmazkodóképességükkel sokféle tartási módra alkalmasak. E tekintetben természetesen fontos nekik, hogy megfelelő munkáról, feladatról és mozgásról is gondoskodjanak számukra. A vadászebek barátságos, hálás és ragaszkodó kutyák. Sok szeretetet és kedvességet adnak nemcsak a vadásznak, de a család minden tagjának is. A négy magyar vadászkutya, a rövid szőrű és a drótszőrű magyar vizsla, az erdélyi kopó és a magyar agár nemcsak küllemükben különböznek, hanem vadászati munkájukban is elkülöníthetők. Lássuk őket egyenként.

Rövid szőrű magyar vizsla

Eredendően mindenes vadászkutya, nagy mozgásigénnyel. Természete és alkalmazkodókészsége miatt lakásban, illetve kedvtelésből is könnyen tartható. A magyar vizsla ősei a vándorló magyar törzsekkel kerültek hazánkba. Írásos emlékeket, ábrázolásokat már XVI. századi dokumentumokban is találhatunk. Vadászati jelentősége a XVIII. századtól fokozódott. A XIX. század végén már vizslaversenyeket szerveztek Magyarországon, ahol a magyar vizslák is eredményesen szerepeltek. A fajta fejlődésében ebben az időben valószínűleg fontos szerepet kapott a pointer. Modern, szakszerű tenyésztése 1920-ban kezdődött. Élénk, barátságos, kiegyensúlyozott, könnyen tanítható. Alaptulajdonsága a kiemelkedő kapcsolattartó készség. A durva bánásmódot nehezen viseli el. Nem lehet agresszív és sohasem lehet félénk. Mindenes vadászkutya, tehát egyaránt jól kell vadásznia mezőn, vízben és erdőben. Jellemző vadászati tulajdonságai: kiváló orr, szilárd és figuratív vadmegállás, kiváló elhozási hajlam, csapakövetési készség és vízszeretet.

Drótszőrű magyar vizsla

A drótszőrű magyar vizsla a XX. század ’30-as éveiben a drótszőrű német vizslával való keresztezéssel alakult ki. Fajtajegyei azonosak a rövid szőrű magyar vizsláéval. Sokoldalú vadászkutya, mezőn, erdőben és vízben egyaránt használhatónak kell lennie. Az alábbi tulajdonságok jellemzik: kiváló szaglás, határozott vadmegállás, kitűnő apportkészség, az úszónyom célratörő, a víz szeretetével párosuló követése. A nehéz terepet és a szélsőséges időjárási viszonyokat egyaránt jól tűri. Munkabíró vadászmunkakutya minőségében a lövéstől és a vadtól való félelem, a vadmegállás, illetve az elhozási készség hiánya éppúgy nem kívánatos, mint a vízszeretet hiánya. Problémamentes természete és alkalmazkodóképessége miatt lakásban is könnyen tartható.  

Erdélyi kopó

Ősi magyar kutyafajta, melyet a speciális éghajlati, terep- és vadászati viszonyok nemesítettek ki. Virágkorát a középkorban élte, amikor a főúri udvarok kedvelt vadászkutyája volt. A mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás fejlődésével használata visszaszorult a Kárpátok nehezen bejárható erdőségei közé. A változatos terepviszonyok hatására alakult ki az erdélyi kopó két típusa: a hosszú lábú és a rövid lábú erdélyi kopó. A két változatot rendszerint együtt tartották. Munkakutya, kitűnően hajt és állít, utánkeresésre, vércsapázásra is kiválóan használható. Friss nyomra érve jellegzetes nyifogással csahol, hajtás közben messze hangzó, magas, csengő hangot hallat. Vadászatokon vezetőjétől távol is önállóan dolgozik, többnyire egyedül vagy párban. A hosszú lábú erdélyi kopót erdei vadászatokhoz nagyvad — régebben bölény, majd medve, vaddisznó, hiúz —, a rövid lábú erdélyi kopót fedett területeken apróvad — róka, nyúl —, valamint sziklás terepen zerge vadászatára használták eredetileg. A XX. század elején az erdélyi kopót csaknem kipusztították, újratenyésztése 1968-ban kezdődött. Napjainkban Magyarországon kívül jelentős állománya van Romániában. Jóindulatú, bátor, kitartó. Alaptermészete nyugodt, kiegyensúlyozott, de határozott, temperamentumos is tud lenni. Igénytelen, a szélsőséges időjárást is bírja.

Magyar agár

A magyar agár ősi vadászkutya. Eredete a honfoglalás koráig vezethető vissza, ezt az ásatások során felszínre került koponyacsontok is igazolják. Gyorsaságának növeléséhez a XIX. században különféle agárfajtákkal is keresztezték. Vadász- és falkaeb, mely szemre vadászik. Figyelemre méltó a szaglása. Pályaversenyzésre és coursingra kiválóan alkalmas, különösen hosszabb távon vált be. Nagyon jó kísérő- és hűséges jelzőkutya. Fáradhatatlan, kitartó, gyors. Edzett és ellenálló, versenypályán kiváló versenyző. (Nem elvárás, hogy bármely távon gyorsabb legyen, mint az angol agár!) Egy kissé tartózkodó természetű, értelmes, intelligens, hűséges. Éber, személy- és házőrző ösztöne fejlett, de ez nem vezethet oda, hogy agresszív vagy harapós legyen.