Könyvtárnyi irodalma van az első nagy háború idején és az impériumváltást követő időszakban megsemmisült, elpusztított köztéri szobraink, emlékeink sorsa alakulásának: élénk érdeklődéssel követte és tükrözte a korabeli sajtó az eseményeket — amikor és ahogyan a cenzúra éber tekintetétől követve megtehette —, a rendszerváltás utáni időszakban pedig számos összegző jellegű munka, kataszter született. A legutóbbi a Vértelen vértanúk. 

Galbács Pál nyugalmazott televíziós szerkesztő, a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületének (SZMÚE) tiszteletbeli elnöke kezdeményezésére újabb kötet született az egész Kárpát-medencét — vagy ahogyan ő szeret fogalmazni: Kárpát-hazát — átfogó kalákában. Míg korábban a felkért újságírók Léphaft Pál-karikatúrák mellé írtak glosszát, majd személyes tárgyakhoz kötődő, de az utóbbi évszázad történéseit tükröző emlékeiket kellett papírra vetniük, aztán képzeletbeli riportot készítettek történelmi személyiségekkel, rég élt alkotókkal, és legutóbb a magyar történelmi egyházaink elöljáróit bírták szóra az egyházak nemzetmegtartó szerepéről, most esszét kellett küldeniük a környezetükben hajdan volt vagy most is létező, csak az emlékekben vagy a valóságban fellelhető szobrokról, emlékművekről. Vértelen vértanúinkról. A feladat nagy volt, ugyanis az ötletgazda nem egyflekknyi glosszát, hanem terjedelmes, a témát jól körbejáró és kimerítő szöveget várt. A felhívásra nemcsak a sajtóban dolgozó újságírók válaszoltak, hanem részt vállaltak a kötet anyagainak megírásából a gyakran publikáló írók, levéltárosok, kutatók, irodalmárok, helytörténészek is, a Kárpát-haza majd minden szegletéből.

Fotó forrása: Hargita Népe — Hargita megye közéleti napilapja

A kötet több nagyobb fejezetre tagolódik. A Határkövek a békebeli időszakban a határvidéken emelt szobrok, emlékművek, emlékhelyek sorsát mutatja be. Kovács Sándor Magyar Örökség-díjas, kárpátaljai honismereti szerző a vereckei határkőemlékműveket vette sorra, Gaal György kolozsvári irodalomtörténész, helytörténész Kolozsvári szobrok, emléktáblák keresztúton című összegző tanulmányában a kincses város köztéri emlékeinek kataszterét készítette el. Az Újvidéken élő Léphaft Pál újságíró, karikaturista Kiss Ernő altábornagy és a róla mintázott nagybecskereki szobor kalandos történetét ismerteti. A millennium alkalmával emelt hét vidéki emlék közül Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője a brassói Árpád-szoborként ismert emlékmű, Molnár Judit, a felvidéki Magyar7 hetilap főszerkesztője pedig a dévényi Árpád-szobor történetét dolgozta fel. A sepsiszentgyörgyi Szekeres Attila történész-újságíró a miriszlói csata helyén felállított obeliszkről; a négyfalusi Hochbauer Gyula helytörténész a tömösi honvédemlékről; az ugyancsak sepsiszentgyörgyi Váry O. Péter újságíró pedig Kézdivásárhely háromszor felavatott Gábor Áron-szobráról ír rendkívül olvasmányos formában, bemutatva a történelmi-társadalmi kontextust is.

A Kányádit parafrazáló Vannak vidékek fejezetben az Illyefalván élő Galbács Pál buziásfürdői emlékeket idéz, Deák Ferenc pihenője és Trefort Ágost szobra sorsát elevenítve fel. A marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő Győrffi Réka újságíró az itthonra emlékeztető és az otthon biztonságát adó Bodor-kút történetét osztja meg az olvasókkal. A marosvásárhelyi Vajda György újságíró sajátos megközelítésben ismerteti szülővárosa II. Rákóczy Ferenc-szobrának hányattatásait; az ugyancsak marosvásárhelyi Gáspár Sándor rádiós újságíró pedig városa igazságügyi palotájának restaurálása kapcsán vet fel — a feltárt értékek bemutatása vonatkozásában — kérdéseket. Csáky Zoltán, az RTV magyar adásának, majd a Duna Televíziónak a népszerű újságírója gödöllői emlékeket vesz számba; a nagybányai Dávid Lajos művelődésszervező pedig a Zazar-parti város melletti Petőfi-tanya pozitív kicsengésű történetét választotta. Petőfinél maradva: Kristó Tibor csíkszeredai, nyugalmazott újságíró Ferencz Ernő Petőfi-szobrának kálváriáját foglalja össze; a torontálvásárhelyi Martinek Imre újságíró a szülőhelye múltőrző reliktumairól ír; a sepsiszentgyörgyi Gazda Zoltán Háromszék megyeszékhelye országzászló-emlékművének esetéről értekezik; s ugyancsak szülőfaluja országzászlója izgalmas történetét mutatja be Préda Barna helytörténész. Hecser László újságíró az erdővidékiek által Horthy Miklós kenderesi birtokán felállított székelykapu történetét vetette papírra.

Katonaemlékművek sorsáról szólnak a Hősök emléke fejezetbe sorolt írások. Bedő Zoltán háromszéki újságíró a rétyi honvédszobor, Bajna György gyergyószentmiklósi kollégánk a dancurási temető kálváriáját; Kovács Hont Imre pedig a csíkkozmási hősök emlékműve feltámadását választotta témául. Az aradi Péterszabó Ilona az erdélyi ötvenhatosok pécskai emlékműve felállításának ürügyén tart kimerítő történelemleckét.
A Megtartó egyház fejezetben a Székes völgye elveszejtett, majd elfeledett magyar emlékeit idézi meg a nagyenyedi Basa Emese; a budapesti Csermák Zoltán családi lourdes-i barlangját ismerteti a tőle megszokott olvasmányos stílusban; Bíró István, a Hargita Népe munkatársa Esztelnek ferences emlékeinek újjászületéséről ír.
Külön fejezetet kapott a Kossuth-szobrok élete és utóélete. Micheli Tünde, a horvátországi Új Magyar Képes Újság főszerkesztője a csúzai Kossuth-dombormű, Tóth Lívia, a vajdasági Hét Nap hetilap főszerkesztője a délvidéki Bácskossuthfalva és Magyarittabé Kossuth-szobrainak viszontagságos életét foglalja össze. A kézdivásárhelyi Tóth László a városa Kossuth-szobor-állítási törekvéseiről ír; jómagam pedig a Marosvásárhelyen felállított Kossuth-szobor szomorú, de jó véget érő történetét vázolom a korabeli sajtóban megjelent tudósítások alapján.
A kötetben megjelent bő anyagot Elbe István könyvtáros, a budapesti Országos Széchényi Könyvtár munkatársa összegezte, egyik kiemelt érdeklődési és kutatási területe lévén a magyar emlékművek sorsa a Kárpát-medencében a XX. században. Véleménye szerint „számos kérdés még válaszra vár, a feladat viszont adott: őrizni kell emlékhelyeinket, és nemcsak az emlékezetünkben”.

Nemcsak tartalma okán érdekes a 400 oldalas kötet, hanem azért is, mert a Magyarország határain túl tevékenykedő három aktív magyar újságíró-szervezet: a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE), a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) és a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete (SZMÚE) szinte évi rendszerességgel ad ki egy-egy kötetet, s ezekben több közös szerző írása jelenik meg. Az egyesületek között átjárás van, ami alkalmat ad a gyümölcsöző együttműködésre.