Történt mindez a helyben, továbbá Fejértelepen, Vatinban, Temesvajkócon és Károlyfalván 2018. augusztus 1-je óta szolgáló ft. Palatinus Alen tisztelendő atya kezdeményezésére.

A plébános úr hívó szavára ez alkalommal a verseci Raspevani profesori és a fehértemplomi Bella Musica kórusok válaszoltak. Az előbbit Marina Kliska, az utóbbit pedig Danijela Jokanović karnagy vezényelte.

Az elcsendesülés és az adventi készülődés bensőségességén túl ez az alkalom is bizonyos nyitás vala. Egy interkulturális párbeszéd része, melybe az ősök által felépített kulturális hagyaték közös erővel való megőrzése és hatékony megújítása is beletartozik.

Biztos igazodási pont az éjszakában: a verseci Szent Gellért-plébániatemplom (a szerző felvételei)

Versec első katolikusai német családok voltak, melyek a törökök kiűzése után, 302 évvel ezelőtt, 1717-ben telepedtek le a helységben. Plébániájukat három évvel később alapították meg, első templomukat pedig 1728-ban (egyes források szerint 1730-ban) építették fel.

A határ menti kisváros római katolikus eklézsiája papíron ma mintegy 3000 lelket számlál, ellenben a valóságban legfeljebb ennek a fele maradt még idehaza. Mi több, itt, Versecen is elhangzik ama keserű tény, amely szerint a magyar felmenőkkel rendelkező iskolások között is egyre kevesebb azok száma, akikkel még lehetséges magyarul kommunikálni.

Nem hagyhatjuk magára!

„Nézd, ez az Isten hajléka az emberek között!” A csaknem egyórás énekes szolgálat idején tett helyszíni fotózásom egyik képkockájáról másolom most ide az Úr írott igéjét. A Jelenések könyvéből (Jel 21,3) vett szakasz ez, mely mintegy zárszóként helyezi intelmeit a templomba betérők szívére, lelkére és elméjére. Merthogy valóban impozáns építmény ez. Az Érdsomlyói-hegy oltalmában megpihenő dél-bánsági város temploma. Épült 1860 és 1863 között, neogótikus stílusban. Hossza 61 m, szélessége 22 m, belső magassága 19,50 m. Ikertornyai 63 méter magasak. Az idő vasfoga persze őt sem kímélte. A legutóbbi nagyjavítások idején — Istennek hála! — teljesen megújult a tetőzet, viszont a vakolat, továbbá egyes, a tornyot ékesítő elemek, az átlagban több tíz kilós ornamentumok kiszámíthatatlan (le)hullása továbbra is jelentős probléma.

A verseci Raspevani profesori kórus

Alen atya elmondása szerint az újabb tatarozás szükségességének első csírái valahol a mögöttünk maradó esztendő derekán, pontosabban egy májusi zivatar után kezdtek mocorogni. A tomboló szél a déli toronyról 3-4 négyzetméternyi bádogot tépett le akkor, ennek következtében maga a templom is beázott. A szükséges toronyjavítási munkálatot felvállaló alpinista helyszíni beszámolója sajnos a véltnél sokkal súlyosabb látleletet is feltárt. Jelezve, hogy a tornyokat borító bádogot rögzítő csavarok olyannyira tönkrementek, hogy minden következő nagyobb szélrohammal — a kossava „jóvoltából” — egész éven át bőségesen részeltetik ez a régió, újabb károkat fog majd okozni odafönn. A tényállás ismeretéből kiindulva született meg végül a határozat mindkét torony pléhborításának mielőbbi cseréjéről, melyhez a plébánia — beszélgetésünk pillanatáig — Versec városától és a szerbiai igazságügyi minisztériumtól kapott pályázati támogatást. Lényegében ebből az összegből vásárolták meg december elején a 600 négyzetméternyi titán-cink borítást. Az adománygyűjtések során becsordogáló pénzecskék a kivitelezési munkálatok költségeit lesznek hivatottak fedezni.

Persze a tornyok körüli állványozás sem aprópénz, így aztán érthető az az elöljárói érvelés is, hogy amikorra megindulnak felfelé a mesterek, lehetőleg az idők során meglazult és a gravitációnak ellenállni egyre nehezebben képes ornamentumok, vízköpők (utó)rögzítésére is jusson kellő anyagi fedezet. No, meg az esővizes csatornák cseréjére, a falak további nedvesedését megelőzendő…

A fehértemplomi Bella Musica kórus

Néhány esztendővel korábban, pontosabban 2013-ban, amikor is a hangszerek királynője beépíttetésének centenáriumát méltatták e hajlékban, az osztrák származású Karl Leopold Wegenstein (1858—1937) temesvári orgonakészítő mester és fiai remekművének érdsomylói példánya került fókuszba. A Verseci Templomi Orgonák Baráti Köre polgári társulásnak köszönhetően. Mint megtudtuk, az értékes hangszer szakszerű felújítását előmozdító civilek kezdeményezése — noha egyelőre pihen — megnyugtatóan életben van. A vonatkozó munkálatok viszont előbb nem, majd csak a prioritást élvező toronyjavítási munkálatok megkezdése és elvégzése után indulhatnak. Reményt hozó újdonságnak számít ellenben e történetben egy anyaországi felajánlás. A budapesti Jézus Szíve jezsuita templom elöljárói részéről. Ígéretet tettek ugyanis, hogy mihelyt megtörténik a felújításon átesett, egyébként eredetileg ugyancsak a Wegenstein-manufaktúrában készült orgona első nyilvános bemutatkozása, a hangversenyi bevétel segítségével a verseci Szent Gellért-plébániatemplomban székelő öreg hölgy sípjai is haladéktalanul megfiatalodhatnak.

A december 20-ai hangversenyre érkezők önkéntes adományukért egy korábbi, a plébánián megejtett családi találkozón készült, betlehemi/karácsonyi motívumokkal díszített mézeskalácsot is kaptak. Köszönetnyilvánítás gyanánt. Az ünnepvárás csöppnyi, kézzel is érinthető varázslatát.

„Néha azt hiszem, a szeretetre várok…” — sejlenek fel bennem hirtelen Márai Sándor szavai. Telitalálat. A cifra felszínességében és a fölfuvalkodottságában is tobzódó bőségvilágunkban sajnos szinte észrevétlenül vált hiánycikké a szeretet. Az a kohéziós erő, az a bizonyos ragasztó, amely újra felebaráti közelségbe lenne képes hozni a fizikailag akár karnyújtásnyira, ellenben lélekben megannyi fényévre lévő ismerőseinket. Barátainkat. Családtagjainkat. Általuk pedig önmagunkat is. Önmagunkkal.