Több ezer ember — egészen pontosan húsz — állt sorba augusztus 10-én Budapesten, hogy lássa és hallja a világhírű tenort, a három tenor egyikét, Plácido Domingót, ráadásul ingyen.
Ha belegondolunk, szép dolog, hogy ennyien szeretik a komolyzenét (vagy csak kíváncsiak egy világsztárra). A húszezerből sajnos csak tizenkétezren jutottak be az arénába, de nekik igazán felemelő élményben lehetett részük a majd háromórás koncerten.
Az eső miatt a Papp László-sportarénába áthelyezett koncert előtt már hat órakor gyülekezni kezdett az eleinte még kultúráltan álldogáló, halkan beszélgető tömeg. Voltak, akik nevetgéltek, poénkodtak, mások az eget kémlelték, és esernyőjüket, esőkabátjukat ellenőrizték sokadjára. Mi két kombival érkeztünk Szabadkáról, sok harsány, vidám szabadkai hölggyel, látszott, hogy összeszokott társaság. Budapestre érve a hirtelen hideg fogadott bennünket, és az akkor még csendesen várakozó tömeg, mely a felhőkkel együtt fakadt ki, ahogyan ugyanis egyre sűrűbb cseppekben potyogott a fejünkre a hideg, nyári zápor, és a mellettünk állók ernyőjéről pontosan a nyakunkba csorgott (mit csorgott, zúdult) a víz, az emberek idegesek lettek, lökdösődni, kiabálni kezdtek, és egymás kezéből verték ki az esernyőt, szóval egy megvadult állatcsordává váltak.
Ehhez még képzeljük hozzá az enyhén orrhangon, kényeskedő hanglejtéssel kimondott megnyilvánulásokat: „Hölgyem, meg kellene tanulni viselkedni, mit gondol magáról, meg akarja ölni ezt a kiskorú gyermeket az esernyőjével?”; „Nem szégyelli magát, az idős hölgy lábát tapossa már öt perce.” Az idős hölgy egy jó negyvenes, műanyag papucsban koncertre érkező nő volt. Mivel nem készültem fel az őszi időjárásra, a hátamra egy pokrócot terítettem, melyet a kombiból vettem kölcsön, s amikor már egészen úgy éreztem magam, mint egy menekült (rács is volt, ingyenjegyet osztogattak, és mindig csak egy kis csoportot engedtek át), akkor bejutottunk. Végtelenül jót szórakoztam ezen a fajta káoszkezelésen.
Odabent aztán megint mindenki gyorsan visszavedlett kultúremberré, aki klasszikus zenét jött hallgatni, mert egyébként is ezt teszi minden délután. És aztán (meglehetősen pontosan) elkezdődött a koncert… És itt abba is kellene hagynom az írást, hiszen lehetetlenség egy hangot papírra vetni, Domingo viszont nem EGY hang, hanem egy nagyon nagy hang. Átlyukasztaná a papírt is.
Plácido Domingo, a világ egyik legismertebb operaénekese valóban óriási hang. Amikor először megszólalt, szinte láttam, ahogy a hangosítók egy fokkal lejjebb húzzák a hangsávját. Domingo az idén hetvenöt éves. Sármos, életerős, energikus, a kezet csókolás mestere, és látszik rajta, hogy élvezi, amit csinál. Jelenleg a Los Angeles-i Opera főigazgatója. A koncerten az operaáriák mellett musicalrészleteket is énekelt vendégeivel, ezenkívül pedig néhány zarzuela is elhangzott. Sajnáltam, hogy a vendégek között nem volt még egy tenor, de érthető, hogy a mester férfiak helyett inkább gyönyörű és fiatal szopránokkal szeretné magát körülvenni.
Így hát fellépett a Domingo által alapított Operalia énekverseny két felfedezettje, Angel Blue és Micaëla Oeste, itt volt a magyar szoprán, Pasztircsák Polina is, akivel magyarul a Csárdáskirálynő híres, Emlékszel még? című slágerét is elénekelte a mester. Fellépett Váradi Gyula hegedűs, a Virtuózok című klasszikus zenei tehetségkutató egyik idei díjazottja is. Az esten a Magyar Állami Operaház zenekara működött közre Eugene Kohn vezényletével. Volt itt Berlioz, Giordano, Gounod, Verdi, és a szünet után elhangzott Massenet Meditációja a Thaïs című operából, Váradi Gyula előadásában. Domingo itt a vezénylés feladatát vállalta. A My Fair Lady és a West Side Story dallamai is felcsendültek, néhány részlet Lehár Víg özvegyéből és még sok más. A percekig tartó visszatapsolás után Domingo a Besame Muchóval indított, majd megénekeltette a közönséget, és még vagy egy félórás ráadással köszönte meg a tapsot.