A Magyar Képzőművészeti Egyetem aulájában pedig hamarosan két osztálytársával kiállítja legújabb sorozatát, melyet a család, a gyerekkor, az emlékezés témakörei köré fűzött és festett.

* Művészcsalád a tiétek, nagyapád Tolnai Ottó író, édesapád Tolnai Szabolcs rendező. Nem meglepő hát, hogy te magad is művészi pályára léptél, s egy harmadik művészeti ágat választottál, a képzőművészetet. 

— Sokáig a színház érdekelt. 2016-ban kezdtem önkénteskedni a Desiré Central Station Fesztiválon, és nagyon beszippantott ez a világ. Valami vetítőkkel szaladtam valahova egy előadás után, bementem a színházba, éppen akkor eresztették le a függönyöket, kinyílt a színpad, s azt éreztem, hogy ezt akarom csinálni életem végéig, itt akarok lenni a színpadon, de nem színészként, inkább látványtervezőként. Aztán ez a vágy elrepült, de a színház valamilyen formában a képzőművészetemben is megjelenik, hiszen díszletként gondolok a képeimre, s így is dolgozom. Konkrétan berendezem a helyszínt, a díszletet, és azt festem meg. 

Fotó: Szerda Zsófi

* Akkor az új vágy hatására váltottál középiskolát, és mentél át Szabadkáról a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba?

— Igen. Egyszer ugyanis felmerült a kérdés, amikor még a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumba jártam, hogy mit csinálnék, ha nem itt volnék. Akkor a semmiből azt mondtam, képzőművészetet tanulnék a Bolyaiban. Ez valami tudat alatti dolog lehetett, hiszen előtte nem foglalkoztam elmélyültebben festészettel, de nagyon erős volt az érzés. Ezért elkezdtem járni rajzórákra, felkészültem a felvételire, és átmentem. Onnantól kezdve egyértelművé vált minden, ami egy csodálatos érzés, hiszen előtte nem nagyon érdekelt semmi. Azt éreztem, hogy ezt tudnám csinálni ébredéstől elalvásig. És ez most így is történik. Bemegyek 9-re az egyetemre, este 10-kor kijövök, és egész nap festek. Én elmondhatatlanul hálás vagyok az életnek azért, hogy megtaláltam azt a valamit, amit ennyire szeretek csinálni.

* Akkor, mondhatni, ott laksz az egyetemen. Hogyan kell elképzelni magát a képzést?

— Mesterosztályok vannak, szám szerint kilenc, minden évben vesznek fel új embereket, valaki más lediplomázik, tehát vegyes osztályokban tanulunk, minden évfolyamból van diák a mi osztályunkban is. Van egy választott mesterünk, akivel hetente konzultálunk, ő útmutatást ad, szakirodalmat. És rengeteget kapok magától az osztálytól. Annyira erős mindenki, hogy húznak előre, miattuk egyre jobb akarok lenni. Rengeteget beszélgetünk, reagálunk egymás munkájára, sok nézőpont találkozik itt össze, szóval öröm ezek között az emberek között tanulni és dolgozni. Napról napra fejlődöm, úgy érzem.

* Mennyire ismeri meg munkáitokat a szakma, a galériák vezetői?

— Mindig azt mondogatják nekünk az egyetemen, hogy mi azt észre sem vesszük, de mindent követnek, ráadásul már az első pillanattól kezdve. Megnézik az év végi kiállításokat és megjegyzik a számukra érdekes festőket. 

* Szerinted te már most megtaláltad saját témáidat, ecsetvonásod, stílusod? Kell-e ezt egyáltalán ennyire korán tudni?

— Ötéves a képzés, ötödik év végén le kell adnunk egy nagy munkát. Nem szabály, de az első három év a kísérletezésé, az utolsó két év arra van, hogy kibontsuk a témánkat, elmélyüljünk benne. Én nem szeretném lezárni magam, és csupán egy témával foglalkozni, mert annyi minden érdekel, mindent ki akarok próbálni. Az egyetemen első nap azt a feladatot kaptuk, hogy fessünk meg ötven képet fél év alatt. Azt éreztem, lehetetlen misszió. De megcsináltam, kísérleteztem, mindent festettem, s amikor később visszanéztem ezekre az első saját munkákra, letisztult bennem, mi is az, ami valóban foglalkoztat.

* Most egy közös kiállítás készül, mely két osztálytársaddal, Setényi Anna Eszterrel és Szalóczy-Csuha Gyulával közös projektumotok. Mesélj!

— Több mint egy éve most e körül forog minden az életemben. A kiállítás a család és emlékezet, felmenők, gyerekkor témáit járja körül és dolgozza fel. Én azokat a tereket festem meg, amelyekben felnőttem. Nagyszüleim háza, tanyája, nagyapám háza, a mi házunk, kicsi zugokat, szobákat, térmélységeket festek, ezekben pedig különféle alakokat helyezek el. Itt is visszaköszön a színházi díszlet, hiszen eltervezem, megépítem, befotózom, befestem őket. A valóságos tér az alap, ezzel játszom. Azt a sok mindent, ami foglalkoztat, egybevettem. A tereimben emberi és állati alakok jelennek meg, időben megfagyva, élet és halál között, nem eldönthető, hogy valódi vagy kitalált figurák vannak-e kifeszítve ezekben a terekben.

* Például a madaraid?

— Azok is, igen. Egész gyerekkoromban madárőrült voltam, jártam gyűrűzésekre, táborokba, madárhatározókat bújtam, mindent tudni akartam róluk, így amikor festészettel kezdtem foglalkozni, elkerülhetetlen volt, hogy a képeimre kerüljenek. De lesz egy bárány is a kiállításon. (Mosolyog.) Mely nem is festmény, hanem szobor. Jött ugyanis egy ötlet, hogy a tereket, melyeket megfestek, szeretném meg is építeni. Azaz csak egy szobát, ahová egy ablakon keresztül lehet majd benézni. Bent pedig ott lesz egy fagyott világ, melyhez senki nem nyúlhat. Ebben helyezem el a bárányomat egy olyan szituációba, amelybe nem annyira illik bele. Mindig a képek mélysége az, ami izgat. Mélyíteni. Ott az a kis ajtó, de mi lehet mögötte, hogyan lehetne még mélyebbre menni? A kiállítás címét nehéz volt megtalálni, végül apa ajánlotta, így lett Post Res a címe, mely azt jelenti: a dolgok után. Nagyon sok jó ember fogott össze, hogy létrejöjjön ez a kiállítás, és szerintem csodálatos lesz, mindenkit várunk szeretettel november 29-én.

* Miből merítesz, mi az, ami előrevisz?

— A család számomra hatalmas inspirációs forrás. Mindig felfedezem magamban, hogy mennyi mindent hozok otthonról, és mennyire jó, hogy éppen ebben a családban nőhettem fel, hiszen amit otthon kaptam, azt én — még ha nem is veszem észre, de — viszem magammal. Sokkal gazdagabbnak érzem magam emiatt, s olyan kezdőlökést adtak, amilyet csak kevesen kapnak. De itt van Vajdaság, mely szintén inspirál, annyi minden van benne, s ebben nőttem fel, ezt ismerem, ebből is merítek. 

* Ki szoktad kérni a családtagjaid véleményét az alkotásaidról, vagy maguktól is mondják?

— Utóbbi. (Nevet.) Nyilván van véleményük, mely néha hideg, néha meleg, ez a normális, nem kell a szülőknek mindentől elájulniuk, amit a gyermekük csinál. Sokat beszélgetünk arról, hogy mit csinálok, az újabb munkáim kapcsán apa például azt mondta, nagyon tetszenek neki, szeretné őket felhasználni egyszer színházi díszlethez. Szóval meghallgatom őket, de a végén magamra kell hallgatnom, és a saját fejem szerint menni előre. Mert a sok különböző vélemény elvihet egy rossz irányba, valami felé, ami nem én vagyok. Szóval igyekszem a belső hangra, a tudat alatti megérzéseimre hallgatni, s ha jól csinálom, a végén mások is rájönnek majd, hogy igazam volt. (Mosolyog.)

* S mennyire vagy kritikus önmagaddal?

— Talán túlságosan is. Sokat gondolkozom azon, amit csinálok, hiszen az egyetemen is tudni kell válaszolni a témád kapcsán bizonyos kérdésekre. Például, hogy mit csinálsz, miért csinálod éppen azt és éppen úgy. S ahhoz, hogy meglegyenek a válaszaid, előbb össze kell állnia a fejedben. Most érzem először azt, hogy e téma mellett maximálisan ki tudok állni. S azért csinálom éppen ezt, mert ez vagyok én. Most értem el arra a szintre, hogy szeretem, amit csinálok, nemcsak a folyamatot, melyet mindig élveztem, hanem a végeredményt, az elkészült képet is. És büszke vagyok rá. Annyira jó érzés, hogy el sem tudom mondani. Nagyon motivál, hogy kitaláltam valamit, s azt meg is tudtam csinálni.

* Egyszerre egy képen dolgozol, s addig nem kezdesz bele másikba, amíg az el nem készül?

— Dehogy. Ha tehetném, egyszerre dolgoznék nagyon sok alkotáson, de nagy formátumú képeket festek, a műtermünk pedig kicsi. Ezért most állandóan pakolászom a képeket le-fel, de ha tehetném, akkor ott lenne előttem öt-hat, s röpködnék közöttük. Pedig aprólékosan dolgozom, mégis így a könnyebb. Ha az egyikbe belefáradok, felfrissítem magam a másikkal. Ezért is tudok napi 13 órát festeni. Sokáig készülnek a képeim, mert a végső stádiumban egy tűhegynyi ecsettel pöttyözöm a vásznat sokáig. Öt éve ér az a kritika egyébként, hogy Zsiga, tudni kell abbahagyni, lazábbra venni, de itt is inkább magamra hallgatok. Mert amíg nem megyek bele, amíg nem érzem befejezettnek, addig mindig visszahúz valami a képhez. Nagyon nehéz pontot tenni a végére.

* Vannak képeid mások falán?

— Egy van, igen, mely Kopeczky Csaba nappalijában lóg. Ez volt az első képem, melynél megéreztem, hogy nekem ez megy. Az első sikerélményem a festészettel. Vásárolnának tőlem festményt, de olyan árat ajánlanak, amely a közelébe sem ér annak, amennyit számomra az a kép ér. Nem a pénzért csinálom, hanem magamért. Ezekre, melyeket most festek, ráadásul úgy tekintek, mintha belőlem volnának egy-egy darab. Ezektől, azt hiszem, nem is tudnék megválni.