Vendégségben Dudáséknál

Vendégségben Dudáséknál

Mindig elcsodálkozom azon, amikor egy-egy nagycsaládnál járok, hogy mennyire másként gondolkodnak, mint az egy gyermeket nevelők.

A többgyermekeseknél talán még egyszer annyi embernek, gyermeknek lenne ebéd vagy vacsora, sőt, még alvóhely is, míg az egykéket nevelőknél ez egészen másként van: ha véletlenül vendég érkezik, felborul a család megszokott „rendje”, és mindenki idegessé válik.

A nagycsaládban nagyobb a rend, a fegyelem, mint azt bárki gondolná, és mindenki arca sugárzik, örül a másiknak. A vendégnek még talán a semmiből is tudnának vacsorát varázsolni.

Ha olyan családba érkezünk, ahol még sérült gyermek is van, ugyanaz a helyzet. A szívélyes fogadtatás valóban őszinte, nem megjátszott, mindenki repesve figyeli a látogató minden mozdulatát. Viszont ha újságíró az ember, akkor olyan érzés fogja el, hogy már a hátuk közepére sem hiányzik egy újabb kérdezősködő, aki a mindennapjaikról, a család minden tagjáról külön-külön faggatja őket.


A szerző felvétele

Dudáséknál mostanság sok újságíró, idegen — de rögtön hozzá lehet tenni, többnyire —, segítőkész ember járt. Szerényen éltek mindig. Nem panaszkodtak a sorsukra, és nem is kérték a segítséget nagydobra verve. A jótékonykodók így is megtalálták őket. Egy segítőkész asztalos, a különféle adományozási akcióiról ismert Mile kereste fel őket a közelmúltban, hogy tőle telhetően támogatást nyújtson, és rájuk irányítsa a nyilvánosság figyelmét. A kezdeményezés sikeres volt, özönleni kezdtek a segélyek. Majd nagy híre lett a futóversenynek, melynek keretében neves futók siettek a segítségükre. Belgrádból indultak, hogy aztán a kilométereket „pénzre” váltsák. A fő cél: egy kisebb családi ház megvásárlása volt. Elsőre nem gyűlt össze a házravaló, viszont a támogatások lassacskán akkorára duzzadtak, hogy egy esős napon átvághatták a szalagot a kis házikónál, a Zombori utcában. A jóakaratú embereknek köszönhetően. Ennyi a történet dióhéjban.

Amikor ott jártam, Dávid, Dudásék sérült gyermeke kocsiban ülve CD-t tartott a kezében. Forgatta az ujja hegyén, az arcához tartotta, és a fény játéka némileg megnyugtatta. Sugárzott szeméből a kedvesség. Még ha nem is tud beszélni, és néha belekiált a maga nyelvén a beszélgetésbe, akkor is érződött, hogy jól érzi magát. Hogy szereti, ha vendég érkezik hozzájuk. Ott van az udvaron a bátor, kitartó, szerencsét hozó kutyus, a szakálla arról tanúskodik, hogy „öreg róka” lehet. A Sziszifusz nevet kapta, a házért, az otthonért futó fiatalokhoz csatlakozott ugyanis valahol a pancsovai hídnál, és Nagybecskerekig futott a jótékonykodókkal. Az egyik mentőautó sofőrje örökbe fogadta, de mint később kiderült, Dudáséknak, pontosabban a húszéves Dávidkának ajándékozta. A kutya mintegy 80-90 kilométert futott le, ő is segítve talán, hogy a család házat kapjon. Lehet, hogy közben magára is gondolt, hiszen neki is hiányzott az otthon.

Dávid cerebrális parézisben szenved, melyet még epileptikus rohamok is súlyosbítanak időnként, de örömmel nyugtázzák, hogy amióta az új otthonukba költözhettek, egyszer sem volt rohama.

A legkisebb gyermek, Valentin éppen az iskolából érkezett, mégpedig egy jókora szülinapi ajándékkal. Az osztálytársai kollázst készítettek, mindannyian egy-egy papírszívecskébe írtak vagy rajzoltak szülinapi jókívánságot. Közben a nagymama is befutott, aki már megrendelte a tortát, melyet Erzsébetlakról szállítanak az ünnepeltnek. Az is kiderült, hogy alig két hete jár focizni a kilencéves fiúcska, és máris bevették a csapatba, sőt, igazi meccsen is játszott már. Jó, erős góllövő, az ilyen játékosra mindig szükség van. Nagyon szeret iskolába járni, tanulni, szépen ír, számolni is tud. Most fejezte be a másodikat. A tanító néni sűrűn megdicsérte. Afelől érdeklődtem, melyik a kedvenc tantárgya, mire kettő híján mindet felsorolta.

A legidősebb Dudás fiú, Zsolt már igazi legény, munkásember. Ő egy helyi vállalkozásban helyezkedett el. Nem panaszkodik, szorgalmasan dolgozik. Pénzkereső. Speciális iskolában tanult az ötödik osztálytól, de a szakmájában nem tudott elhelyezkedni, viszont az új zöldségfeldolgozó üzemben jól feltalálta magát. Nem könnyű a munka, viszont már megszerette azt, amit csinál, és nem is esik nehezére. A háznak nagyon megörült, igaz, huszonkét évesen a két öccsével osztja a legnagyobb szobát, de jól megférnek egymással. Mindannyian szeretik a jó magyar zenét. Egyik álma, hogy zenével is foglalkozzon, mert a muzsika az élete része. A városba jár szórakozni a barátaival, barátnőivel. 

A másik iskolás gyermek, a tizennégy éves Norbert a nyolcadik osztályt fejezte, amikor ott jártam. Akkor még a ballagási ünnepségről és a kisérettségiről beszélgettünk. Elmondta, izgul a pontszámok miatt, mert attól függ, beiratkozhat-e oda, ahova kívánkozik. Szakács szeretne lenni. Tudja, hogy sokat kell majd tanulnia, de már szívesen belevágna. Emellett akkor még a bérmálkozásra is készülődtek.

Teréz, az anyuka nyugalommal beszél a helyzetükről, beletörődtek abba, hogy a sérült gyermekük van a középpontban, az ő ellátása mindannyiuk feladata. Nagy segítségnek számít, hogy Dávid naponta két és fél órát az Alternatívában, a fogyatékkal élő gyermekek és fiatalok napközijében tölthet. Mindennap jön érte a kombi, és az ápolónő kíséretében elviszik, majd visszahozzák. Az alatt az idő alatt van ideje az édesanyának a takarításra, főzésre. A legkisebbik csemetéért még eljárnak az iskolába, hiszen eléggé távol laknak a tanintézménytől, de ez is bejáródott dolognak számít, hiszen az pattan a kerékpárra, és megy a kisfiú elé, aki éppen szabad.

Gyurika, a családfő gondolkodás nélkül bevezet a házba, végigmutatja a szobákat, büszkén sorolja, mit javítottak meg, hogyan meszeltek be, és új padlót is leraktak. Nagyon reálisan meséli, hogy mi mindent lenne jó megjavítani, felújítani, és hozzáteszi, minden sorra kerül, előbb-utóbb. Csirkéket kapnak, kotlóstul. Disznókat is szeretnének nevelni, csak az ólakat kell rendbe hozni. A cipőgyári fizetés ugyan nagyon kevés, de már megszokták, hogy beosztják azt, amijük van. Egyet hangsúlyoz örömmel: most már legalább a lakbért nem kell fizetniük, mert ez volt eddig az egyik legnagyobb tétel, melyet minden hónapban félre kellett tenni. És ez így működött már több mint húsz éve. Természetesen nagyon hálásak a jóakaratú embereknek, mert a segítségük nélkül nem lett volna saját otthonuk.

Dudásék kapuja mindig nyitva áll. Szívesen látják a vendégeket, a látogatókat. Dávid örömkiáltása is ezt bizonyítja. De különösképp a mosolygós tekintete.


(Az írás a padéi Közegellenállás riportpályázatra készült)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Vendégségben Dudáséknál
Bánáti Újság
  • Zséli Ágnes
  • 2019.08.18.
  • LXXIV. évfolyam 33. szám
Vendégségben Dudáséknál
Bánáti Újság
Facebook

Támogatóink