Vendég vadászaton a hangulat sokkal emelkedettebb, mint egyébként, mert minden házigazda ki akar tenni magáért, hogy a vendégek minél jobban érezzék magukat. Vadban sűrű terepre hívjuk őket, hogy a vad elejtése ne okozzon túl nagy gondot, amit nem is olyan egyszerű megoldani a házigazdának. Már-már nem is az állat elejtésén van a fő hangsúly, hanem a barátkozáson, és hogy jókedvűen teljen el a nap. A korona az, amikor befejezzük a vadászatot, és a csoportvezetők megköszönik a balesetmentes részvételt, valamint azt, hogy a vadászok jelenlétükkel szebbé tették ezt a nem mindennapi ünnepet. Utána a házigazda meginvitálja az egész társaságot egy finom falatozásra, melyet gondos és hozzáértő amatőr vagy profi szakácsok készítenek elő a résztvevők számára. Általában őzpörkölt vagy valami finom sült malac, esetleg bárány szokott szerepelni az étlapon a vadászaink örömére. Tradíció, hogy a vendégek egy-két hét elteltével viszonozzák a meghívást, és akkor a házigazdákból lesznek a vendég vadászok. Nálunk alapszabály, hogy a vendég nem mehet haza vad nélkül. Addig, amíg nincs mindenkinek elejtett vadja, a házigazda nem kaphat vadat, hiába lő akár két-három fácánt vagy nyuszit, a vendégek az elsők.

Inkább csoportos vendég vadászatokon vettem részt a karrierem alatt, de az első vendégeskedésemet soha nem fogom elfelejteni, mert annyira egyedi volt. Fiatal újonc voltam, bátyámat és engem meghívott egy kedves barátunk Topolyára fürjet lőni. Izgatottan vártuk a hétvégét, szombatra szólt ugyanis a meghívás. Barátunk, bátyám, én és egy német drótszőrű vizsla alkottuk a csapatot. Fürjvadászatra korán kell kelni, mert a hajnali órákban esedékes a búzatarlók átfésülése, persze nekünk még oda is kellett érnünk Palicsról, ami kb. 50 km autóval. Idejében megérkeztünk a találka helyére, kezet fogtunk, és nagy örömmel indultunk a határba fürjezni. Augusztus volt, pokoli meleg nyári nap állt előttünk. A házigazdánk német kutyusa eléggé rosszul tűri a meleget, de hát ez van, ezt kell szeretni. A kutyát a szíve vitte előre, szorgalmasan kereste a vadat, futkosott jobbra, balra, és semmi sem kerülte el a figyelmét, csak szenvedett a melegtől.

El kell mondanom, hogy én életemben nem láttam fürjet, fel sem tudtam volna ismerni ezt a madarunkat. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban a Csizmás kandúr mesekönyv olvasása közben mintha láttam volna egy lerajzolt fürjcsaládot. Előkerestem a könyvet, és csodák csodájára meg is találtam azt az oldalt, ahol a fürjecskék voltak. Aha, csattantam fel, megvagytok!, és megállapítottam a képről, hogy ezek valami barna, kilós tyúkok lehetnek, vagyis „rendesen” beazonosítottam őket. Kitartóan ballagtunk a harmatos búzatarlókon, de eredmény nélkül, nem nagyon bukkantunk rá a fürjekre. Egyszer csak a házigazdánk vadul elkezdett lövöldözni az orosz automata fegyveréből valami verebekre, de mi fel sem emeltük a puskáinkat. Barátunk csodálkozva kérdezte tőlünk: ti nem lőtök? Erre én: Mire, verébre? Mi inkább szorgalmasan várjuk a kilós tyúkokat! Kitört a nagy kacaj, mert azok voltak a fürjek. Így ismerkedtem meg ezzel az apró madárkával, és a mai napig is nevetek, amikor eszembe jutnak a kilós tyúkok. A következő fürjecskékre már mi is lőttünk. Nagyon gyors, sportos madarak, de sikerrel jártunk.

Az augusztusi meleg rajtunk is kezdett kifogni, és házigazdánk azt ajánlotta, tartsunk egy félórás szünetet. Egy elhagyatott szálláson kerestünk némi hűsítő árnyékot. Ez az, amit nem kellett volna beiktatnunk a vadászatba, mert a tanya egyik szélén kutyusunk megtalálta a kőből készült marhavályút, mely tele volt vízzel.  Rögtön bele is vetette magát, és az istenért sem volt hajlandó kijönni. Hosszas könyörgés után csak kitápászkodott, ezen meg mi nevettünk nagyokat. A félórás szünetből egyórás pihenő lett, közben jól elmúlt az idő, és vadászatunkat le is zártuk. Ilyen jó hangulatban telt el az első vendégeskedésem a vadászaton.

Csoportos vendég vadászaton is részt vettem számos alkalommal, legtöbbször nyúlra mentünk ilyenkor, de tudnunk kell, hogy a nyúlvadászat annál eredményesebb, minél több ember vesz részt rajta. A házigazda csoportvezető kiadja az utasításait, hogy mely terepen kezdünk, illetve hol zárjuk a köröket. A biztonságra is figyelmeztet — az a legfontosabb, hogy a kör zárása után tilos belőni a körbe —, és azt is elmondja, hogy folyamatosan igazodjunk szomszédunkhoz, hogy ne legyen túl nagy a táv a két vadász között, mert a nyuszi gyorsan kiszúrja, hol a leggyengébb a láncszem a hajtásban, és simán kereket old. Az utolsó vendég vadászaton egy csárdába invitáltuk vendégeinket, és svédasztal mellett barátkoztunk jó hangulatban. A vadászat sikeres és balesetmentes volt, mert a résztvevők lelkiismeretesen betartották az utasításokat.

Vendégségbe menni jó, de viszonozni is szokás, mert úgy illik!