home 2024. május 03., Tímea napja
Online előfizetés
Várt az út végén
Perisity Irma
2017.02.03.
LXXII. évf. 4. szám
Várt az út végén

Ritkán, de megtörténik, hogy két ember találkozása meghatározza a további életüket. Hívhatjuk ezt sorsnak, szerelemnek, végzetnek, a lényeg, hogy az érzések, melyek az első találkozás alkalmával lángolnak fel — tekintet nélkül a további a folytatásra —, egy életen át őrzik a varázst.

— Hetvenhez közeledve talán nem méltó erről beszélnem — mondja a kitűnő formában levő idős úr —, de ha arra gondolok, hogy a történet ötven éve indult, akkor nem is tűnik olyan nevetségesnek a kezdet felidézése. Akkor még létezett a mi Jugoszláviánk, az ország, melyről megvetően beszélnek azok, akiknek akkor és napjainkban is a legtöbb hasznuk volt és van a változásokból. Ebben az országban éltem magyarként Eszéken, ott jártam iskolába, onnan mentem katonának. Amikor leszereltem, a szüleim a horvát tengerpart északi részébe készültek nyári pihenőre egy távoli rokonunkhoz. Eleinte nem akartam velük tartani, de a katonaság után még nem kapcsolódtam be szervesen a társaságba, hát úgy gondoltam, kibírok egy hónapot anyám védőszárnya alatt. Mert ez régen úgy volt, hogy a fiatalok bizonyos kor után már nem szívesen nyaraltak együtt a szülőkkel. Testvérem nem volt, és biztos voltam benne, hogy a szüleim nem tesznek megjegyzést, ha esténként elmaradozok. Alig múltam huszonkét éves, mágnesként vonzott az élet.

A csöndes kis településen volt egy nyaraló, ahol bácskaiak üdültek. Az azt körülvevő kis parkban egy kétszobás lakás állt, ott élt a karbantartó. Azon a nyáron vele volt a családja, a felesége, a húszéves fia meg a tizenhét éves lánya. A mi érkezésünkkel egyidejűleg jött egy négytagú, gyári munkásokból álló amatőr zenekar is, mely minden este muzsikált — időnként magyar nótákat is. Nemcsak én, hanem a szüleim is ott fejezték be a napi sétát.

Ott láttam meg őt először. Mintha tegnap történt volna: még arra is emlékszem, milyen színű volt a rövidnadrágja, a vékony blúza. Saruban, dús, hullámos hajával olyan volt, mint egy vízből felbukkanó hableány. Szerencsére tudtam csárdásozni, hát felkértem táncolni. A lány csupa mosoly volt, a szemében huncut fény csillogott — egyszóval megbabonázott. Azt hiszem, ő is felfigyelt rám, mert a további húsz napot együtt töltöttük. Reggeli után találkoztunk, nagyokat úsztunk, horgásztunk. És rengeteget nevettünk. Este várt bennünket a terasz és a zenekar. Csodálatos volt. Talán el sem hiszi, de csók nem csattant el közöttünk. Sétáinkon időnként megfogtam a kezét, és ha nem húzta el, olyan melegem lett, hogy legszívesebben fejest ugrottam volna a tengerbe. Amikor közölte, hogy másnap hazautazik, csak annyit kérdeztem tőle, mikor látom ismét. Erre azt mondta, Eszék közelebb van Bácskához, mint gondolnám, miért ne találkozhatnánk. A legrosszabb esetben majd jövőre, a nyaralóban — tette hozzá. Búcsúzáskor a nyakamba kapaszkodott, és azt mondta, szeretné, ha legalább a hangomat hallaná időnként.

Elmúlt a mi egy hónapos pihenőnk is, hazautaztunk, és az élet ment a maga megszokott útján. A gyárba, ahonnan berukkoltam, visszavettek, nem voltak anyagi gondjaim, és majdnem mindennap a postán voltam, hogy telefonon beszélgessünk a lánnyal. Ha most megkérdezi, miért nem mentem el hozzájuk, nem tudnék rá feleletet adni. Az idő telt, és néhány hónap múlva összemelegedtem az egyik munkatársnőmmel. Nem voltam belé szerelmes, de a állandóan „jött utánam”, és végül elkezdtünk járni. Két hónap múlva terhes lett, és mivel engem úgy neveltek, hogy egy nőt bűn cserbenhagyni, kitűztük az esküvőnk napját. A „hableánynak” csak akkor jelentkeztem, amikor már megvolt a lakodalom. Nem sírt, nem vetett semmit a szememre, csak sok boldogságot kívánt, és letette a kagylót. Egy év múlva a bátyja jelentette, hogy a lány férjhez ment, és babát vár.

Negyvenöt évig éltem a feleségemmel, két lányunk született — de szinte állandóan a „hableányról” álmodoztam. A háború, az ország széthullása jó kifogás volt arra, hogy miért nem találkoztunk többet, a kilencvenes évek végétől pedig már nem is telefonáltunk egymásnak — addig azért legalább karácsonykor boldog ünnepeket kívántam a családjának. A feleségem halála után gyötört a vágy, hogy lássam, de csak tavaly volt bátorságom meglátogatni. Azt nem tudtam, hogy ő már ötödik éve özvegy volt, és hogy a fia Kanadában él, ő meg egyedül a szülői házban. Megkérdezte, pecázok-e még, és az igenlő válaszra kijelentette, másnap a csonoplyai tóra megyünk. A haja már nem volt olyan dús, mint a tengeren, a szemében is csak én véltem felfedezni a régi fényt, ám idővel minden a helyére került. Lassan egy éve, hogy együtt vagyunk. És én napi rendszerességgel köszönöm meg neki, hogy megvárt az út végén.


A nyitókép illusztráció: Jack Moreh/Freerangestock.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..