— Hetvenhez közeledve talán nem méltó erről beszélnem — mondja a kitűnő formában levő idős úr —, de ha arra gondolok, hogy a történet ötven éve indult, akkor nem is tűnik olyan nevetségesnek a kezdet felidézése. Akkor még létezett a mi Jugoszláviánk, az ország, melyről megvetően beszélnek azok, akiknek akkor és napjainkban is a legtöbb hasznuk volt és van a változásokból. Ebben az országban éltem magyarként Eszéken, ott jártam iskolába, onnan mentem katonának. Amikor leszereltem, a szüleim a horvát tengerpart északi részébe készültek nyári pihenőre egy távoli rokonunkhoz. Eleinte nem akartam velük tartani, de a katonaság után még nem kapcsolódtam be szervesen a társaságba, hát úgy gondoltam, kibírok egy hónapot anyám védőszárnya alatt. Mert ez régen úgy volt, hogy a fiatalok bizonyos kor után már nem szívesen nyaraltak együtt a szülőkkel. Testvérem nem volt, és biztos voltam benne, hogy a szüleim nem tesznek megjegyzést, ha esténként elmaradozok. Alig múltam huszonkét éves, mágnesként vonzott az élet.

A csöndes kis településen volt egy nyaraló, ahol bácskaiak üdültek. Az azt körülvevő kis parkban egy kétszobás lakás állt, ott élt a karbantartó. Azon a nyáron vele volt a családja, a felesége, a húszéves fia meg a tizenhét éves lánya. A mi érkezésünkkel egyidejűleg jött egy négytagú, gyári munkásokból álló amatőr zenekar is, mely minden este muzsikált — időnként magyar nótákat is. Nemcsak én, hanem a szüleim is ott fejezték be a napi sétát.

Ott láttam meg őt először. Mintha tegnap történt volna: még arra is emlékszem, milyen színű volt a rövidnadrágja, a vékony blúza. Saruban, dús, hullámos hajával olyan volt, mint egy vízből felbukkanó hableány. Szerencsére tudtam csárdásozni, hát felkértem táncolni. A lány csupa mosoly volt, a szemében huncut fény csillogott — egyszóval megbabonázott. Azt hiszem, ő is felfigyelt rám, mert a további húsz napot együtt töltöttük. Reggeli után találkoztunk, nagyokat úsztunk, horgásztunk. És rengeteget nevettünk. Este várt bennünket a terasz és a zenekar. Csodálatos volt. Talán el sem hiszi, de csók nem csattant el közöttünk. Sétáinkon időnként megfogtam a kezét, és ha nem húzta el, olyan melegem lett, hogy legszívesebben fejest ugrottam volna a tengerbe. Amikor közölte, hogy másnap hazautazik, csak annyit kérdeztem tőle, mikor látom ismét. Erre azt mondta, Eszék közelebb van Bácskához, mint gondolnám, miért ne találkozhatnánk. A legrosszabb esetben majd jövőre, a nyaralóban — tette hozzá. Búcsúzáskor a nyakamba kapaszkodott, és azt mondta, szeretné, ha legalább a hangomat hallaná időnként.

Elmúlt a mi egy hónapos pihenőnk is, hazautaztunk, és az élet ment a maga megszokott útján. A gyárba, ahonnan berukkoltam, visszavettek, nem voltak anyagi gondjaim, és majdnem mindennap a postán voltam, hogy telefonon beszélgessünk a lánnyal. Ha most megkérdezi, miért nem mentem el hozzájuk, nem tudnék rá feleletet adni. Az idő telt, és néhány hónap múlva összemelegedtem az egyik munkatársnőmmel. Nem voltam belé szerelmes, de a állandóan „jött utánam”, és végül elkezdtünk járni. Két hónap múlva terhes lett, és mivel engem úgy neveltek, hogy egy nőt bűn cserbenhagyni, kitűztük az esküvőnk napját. A „hableánynak” csak akkor jelentkeztem, amikor már megvolt a lakodalom. Nem sírt, nem vetett semmit a szememre, csak sok boldogságot kívánt, és letette a kagylót. Egy év múlva a bátyja jelentette, hogy a lány férjhez ment, és babát vár.

Negyvenöt évig éltem a feleségemmel, két lányunk született — de szinte állandóan a „hableányról” álmodoztam. A háború, az ország széthullása jó kifogás volt arra, hogy miért nem találkoztunk többet, a kilencvenes évek végétől pedig már nem is telefonáltunk egymásnak — addig azért legalább karácsonykor boldog ünnepeket kívántam a családjának. A feleségem halála után gyötört a vágy, hogy lássam, de csak tavaly volt bátorságom meglátogatni. Azt nem tudtam, hogy ő már ötödik éve özvegy volt, és hogy a fia Kanadában él, ő meg egyedül a szülői házban. Megkérdezte, pecázok-e még, és az igenlő válaszra kijelentette, másnap a csonoplyai tóra megyünk. A haja már nem volt olyan dús, mint a tengeren, a szemében is csak én véltem felfedezni a régi fényt, ám idővel minden a helyére került. Lassan egy éve, hogy együtt vagyunk. És én napi rendszerességgel köszönöm meg neki, hogy megvárt az út végén.

A nyitókép illusztráció: Jack Moreh/Freerangestock.com