Amint kiderül, hogy ez a magas, vékony, szálfaegyenes tartású, karsztvidéki asszony 92 éves. Kilencvenkettő, és úgy, hogy — egészen tavalyig — orvosnál, kivizsgáláson, kórházban még soha nem járt. Így kilenc évtized élettapasztalata mondatja vele: régen rossz, ha az ember orvosra szorul. Akivel ott, a rendelő várószobájában találkozol, az nyilvánvalóan a sorstársad. A sorstársadnak pedig őszintén megmondhatod, hogy mi vár rátok. Mi ebben sértő? Ez az igazság.

Régen rossz... Folytatná, de szólítják. „Zdravo!” — köszön el nevetve, és fürgén föláll. A másik nő — aki a kórházi folyosón a CT-re vár — mosolyogva int búcsút a tizedik évtizedében járó idős asszonynak. Rácsodálkozik a tartására, egyenes járására, és arra gondol: „itt egy boldog ember.”

Egy boldog ember, akinek nem kellett hosszú éveket töltenie azzal, hogy egészségházak várótermében hallgatja az embereket. Akik betegségük történetét mesélik, kínjaikat ecsetelik, vagy másoktól hallott kórházi rémtörténeteket osztanak meg hallgatóságukkal. Ez az asszony nem feküdt még kórházban, nem műtötték, és nem kellett megtapasztalnia, hogy egy nagyon beteg ember mennyi mindent kibír — ameddig kibír... Nem kellett fél órával ezelőtt például egy másik rendelő várójában végighallgatnia azt az asszonyt, aki töviről hegyire elmesélte, milyen szenvedésekkel jár a sugarazás. És mégsem az, a fizikai fájdalom volt a legelviselhetetlenebb, mondta, hanem az, hogy a gyógykezelést Kladovón kapta, mely 420 kilométerre van Szabadkától, és a családja nem lehetett mellette, nem tudta őt látogatni... Rácsodálkozással nézett a távolodó alak után. Némi irigységet is érzett ugyan, de amin igazán meglepődött, az az volt, hogy higgadtabban, már-már bizakodóan nézett a vizsgálat elé. Pedig a CT igazán nem az ő „műfaja”. Tíz évvel ezelőtt egyszer már durván megviccelte őt ugyanez a szerkezet — vagyis az orvos, aki a felvételeket „leolvasta”.

Az urológusa akkor — biztos, ami biztos alapon — csak műtét utáni rutinellenőrzésnek szánta ezt a vizsgálatot. De amikor kezébe vette a CT-leletet, elfehéredett, és rekedt hangon azt kérdezte: „Asszonyom, hogy érzi magát?” A „köszönöm, jól” válasz után hatásszünetet tartott, és megint megkérdezte. Ötödszörre, hatodszorra már hitetlenkedés vegyült a kérdésébe. Hetedszerre már mélyen a betege szemébe nézett: „Valóóóban jól érzi magát?” Az asszony akkor kezdett valóóóban rosszul lenni. A doki ugyanis közölte: a lelet szerint a méhe egy nagy rákos daganat. De ő ezt nem hiszi, úgyhogy meg kell nézetni Újvidéken is. A nő csak annyit fogott föl az egészből, hogy bár nem érzi magát betegnek, a lelet szerint már nem is tartozhatna az élők sorába.

A diagnózis utáni három hétről azóta sem tud számot adni — pedig volt közben egy karácsony és egy újév ünnepe is —, teljes káosz dúlt a fejében, lelkében. Hogy mit élt át, azt csak ő tudja. Igaz, mire visszatért Újvidékről a professzori véleménnyel — hogy a diagnózis téves, a szervezete nem rákos! —, az urológusa jobban megörült, mint ő maga. Az orvos mondott még valamit, hogy majd a kollégium elé viszi az esetét, de az asszony már nem figyelt. Azt a három hetet nem lehet meg nem történtté tenni.

Ezúttal egy kicsit más volt a dolgok menete. Öt hosszú hétig tartott, mire kiderült: megint „megviccelte” a CT. A lelet szerint nem rákos. Különösebb megkönnyebbülést nem érzett, csak azt, hogy végtelenül elgyötört, és nagyon, nagyon fáradt. Olykor azért elmosolyodik, ha eszébe jut az az ismeretlen 92 éves asszony, ahogyan nevetve mellé huppan, és azt mondja: „Najebale smo!”