Most, hogy a tavalyi tele zsákot bekötöttük, felejtsük el a bajokat, szenvedéseket, panaszokat. Jól kitalálta azt a Teremtő, hogy időnként hófehér lepellel fedi le azt a sok piszkot, szemetet, gyötrelmet, amely összegyűlt körülöttünk-bennünk. Életünk nagy könyvében ilyenkor, az év kezdetén lapozunk egy nagyot, és a legkisebb reménybe is görcsösen belekapaszkodva indulunk neki az új esztendőnek.
Környékünk horgászainak már jó tíz éve nagy szívfájdalma a Palicsi-tó állapota. Mivel errefelé nem dúskálunk a halfogásra alkalmas vizekben, bizony nem mindegy, hogy mit ad a bácskai Balaton. Ennek a tónak a minősége határozza meg aztán a többi, alatta levő víz állapotát is. Bizony a ’80-as évek 6000 tagot számláló horgászközösségéből jóformán semmi sem maradt, immár csak mímeljük, hogy vannak érdekvédő szervezeteink.
Én a ’70-es évek akkori tókotrása után kezdtem ezzel a horgászvízzel foglalkozni. Akkor az építészeti intézet hidrobiológiai laboratóriumában dolgoztam, és mint horgászembert ez a feladat különösképpen érdekelt. Az újra feltöltött tóban gyorsan helyreállt a biológiai egyensúly, az élővilág hihetetlen ütemben népesítette be a vizet és annak környezetét. Az akkor kötelező (de számunkra nem ismert) halasítások után megtelt a vízpart pecásokkal.
Nemcsak hétvégenként, hanem hétköznapokon is telt ház volt mindkét horgászható részen. Mindjárt az elején egészséges, gömbölyű ezüstkárászokat lehetett fogni fél kilón felüli nagyságban, és a következő évben már méreten felüli pontyok is tiszteletüket tették. Közben valahonnan compók is kerültek a vízbe az akkori horgászok nagy örömére. A szinte évenkénti teljes halpopuláció-változásra azonban nem tudok magyarázatot adni. A versenyeken a parti kövezés között nyüzsgő tenyérnyi napkárászokat kellett fogni 10 kilón felüli mennyiségben. Közben beljebb azért lehetett néhány nagy kárászt, esetleg pontyot is zsákmányolni, de nem volt érdemes kockáztatni. A következő évre alig maradt a naphalakból, ellenben tömegesen jöttek a 30-50 dekás bodorkák.
A következő tavasszal itt addig sosem látott nagyságú sügérek voltak a célhalak. Ezek a változások egyértelműen a víz javulását jelezték, csak azt nem tudjuk, honnan jöttek és hova tűntek el utána szinte egy szezon alatt azok a halak.
Bizonyítottan volt halasítás és lehalászás is, de ez arra nem ad feleletet, hogy hol találtak annyi nagy bodorkát vagy sügért, vagy pedig, hogy hogyan lehetett teljesen lehalászni valamilyen halpopulációt, és vajon mi lett a naphalakkal.
A meglepetés és talán az utolsó hirtelen változás is a süllők megjelenése volt. A 100-150 grammos halakat egy szezonban lebegtetett szúnyoglárvákra fogdostuk. Ezekből a telepített ragadozókból aztán jókora tepsikbe való, kilón felüli süllőállomány alakult ki, és ez eltartott néhány évig. Azt már csak kuriózumként említeném a mostani pecásoknak, hogy volt olyan év is, amikor a küszök domináltak.
Ennek a Kánaánnak a rendszeres évi halpusztulások vetettek véget, aminek az lett a következménye, hogy csak elsatnyult ezüstkárászok voltak képesek megmaradni. Ennek a régóta tartó áldatlan állapotnak a megszüntetésére csillant fel a remény a tavaly novemberben aláírt KfW-szándéknyilatkozattal. A németországi fejlesztési bankon keresztül a német állam mintegy 6,5 millió eurót hagyott jóvá a Palicsi- és a Ludasi-tó rendbetételére. Ez a pénz persze nem hullott az égből, az adományozók figyelembe vették, hogy nagyon szakszerű munkával készült a fő terv, melyet a városi vezetőség el is fogadott és támogatott. A munkába bekapcsolódott a Vízművek is, a Palics—Ludas Közvállalat fiatal, tehetséges szakemberekből álló gárdája pedig meggyőzte a KfW küldöttségét, hogy el tudja végezni a tervben szereplő feladatokat.
A városi szennyvíztisztító állomás a kibővítése és a felújítása után jelenleg több mint 97%-os hatékonysággal működik. Szinte teljesen megtisztított víz jut a tavakba, évente megújítva a teljes víztömeget. Az első javulást célzó lépés után tavaly már csak elvétve volt tapasztalható algavirágzás, és a „szokásos” tömeges halpusztulás is elmaradt. A mostani kedvezőbb állapot és a további javulást hozó, a tervben leírt lépések egy fenntartható halgazdálkodáshoz vezetnek. A hazai és a német szakemberek egyértelmű véleménye szerint a több mint 240 tonnát kitevő apró ezüstkárászok javát el kell távolítani a vízből. A kishalak nagymértékben elősegítik az algavirágzást, hiszen táplálékuk, a zooplanktonok és a bolharákok szabályozzák a fitoplanktonok mennyiségét. Az algatermelődést előidéző foszfor vízbe való jutásának csökkentésével, illetve a kárászok lehalászásával tehát a víz sokkal átlátszóbbá válna.
A kárászok mellett a halnépesség tömegének 4%-át a razbórák alkotják. Ez elsőre nem hangzik soknak, de ha az egyedszámot vesszük alapul, akkor e halak a tó 40%-át is kiteszik. Ezeknek a halacskáknak az eltávolítása különösen nagy gondot okoz, hiszen hálóval szinte lehetetlen kivenni őket. Árammal talán megoldható a probléma, ez viszont nem éppen környezetbarát. Nem szokványos megoldások is szóba kerültek, például az is, hogy az átvonuló költöző vízimadarakkal kellene megetetni az apróhalakat. Ez a megoldás azonban nagymértékű vízszintcsökkentést igényel.
A tavalyi próbahalászat alkalmával már a víz sokszínűsége is kifejezésre jutott, hiszen mérhető számban akadt horogra a kárászokon kívül naphal, sügér és süllő is! Igaz, a süllők akkor egynyarasak voltak, és nem lehetett tudni, hogy megmaradnak-e ebben a vízben. A nagy meglepetés aztán az ősszel következett, amikor is innen-onnan olyan híreket kaptunk, hogy a palicsi pecások süllőket fognak. A titkolózásnak az volt az oka, hogy a zsákmány még nem érte el azt a méretet, amikor is már el lehet vinni, azzal pedig senki sem szeretett volna dicsekedni, hogy féltucatnyi méreten aluli süllőcskét vitt haza. Amikor az egyik régebbi horgásztársamat a halak nagyságáról kérdeztem, azt mondta, hogy ha megtaposná őket, elérnék a 40 centit. Másoktól azt hallottam, hogy tizennyolc darabot fogtak, és ebből két-három példány elérte a kilós nagyságot.
Ezt sem a madarak hordták ide
Annyi év után ismét tanúi vagyunk annak, hogy szinte a semmiből egyszer csak kialakul egy új populáció a Palicsi-tóban. Hogy ez az új halnépesség süllőkből áll, az külön öröm, hiszen ez a hal csak tiszta, oxigéndús vízben él. Ez a fenti példa is bizonyítja, hogy a természet — egy kis segítséggel — gyógyítja önmagát. Mi megtettük az első lépést, a tó megköszönte, és süllővel hálálta meg. Most ismét mi következünk, nagyon fontos, hogy ezeket a fiatal halakat nőni, szaporodni hagyjuk, azaz ne vigyük őket haza vendéglős méretű (25-30 cm-es) korukban.
Az idei év elején horgásztársaimnak kellemes vízparti pihenést kívánok, ha pedig hal is van, az csak ráadás. Hazafelé menet pedig mindenki legalább a saját szemetét szedje össze. Tudják, ha adunk, a természet jutalmaz, de ha elveszünk, akkor bizony büntet.
