Első találkozásom az ugartyúkkal (Burhinus oedicnemus) 2008-ban történt, amikor egy terepi nap végén egy homokbányában partifecskefészkeket számoltunk Nenad Spremo madarász barátommal, Nakovo falu határában.

Egyszerre egy autóriasztó-szerű hangra lettem figyelmes, mely a terepen nem sűrűn hallható, de néhány másodperc után kapcsoltam, ez csak egy madárfaj lehet, az ugartyúk. Népi elnevezése bagolyfejű lile vagy bagolyszemű sneff, mely nagy fejére és nagy szemére utal. Sűrűn keverik a szélkiáltó madárral, mely név valójában a kis és nagy pólingot takarja.

Gergely József felvételei

Az ugartyúk körülbelül fácántyúk nagyságú, de alakjában és mozgásában a lilékre (Charadrius spp.) emlékeztető parti madár. Tollazatának alapszíne fakó, barnás okkersárga, melyen sötétbarnás, hosszanti foltozottság figyelhető meg. Ez a tollruha meglepően hatásos rejtőszínezetet ad a nyújtott testtel és nyakkal lopakodó vagy a talajon meglapuló madaraknak. Amikor ez a madár mozdulatlan, szinte észrevehetetlen, rejtőzködési képességeit talán csak a lappantyú múlja felül. Szemöldöksávja, kantárja és torka világos vajszínű. Szeme aránylag nagy, bagolyszerű, szivárványhártyája citromsárga. Erős csőrének töve viaszsárga, közepesen hosszú csőre hegye fekete. Összecsukott szárnyain is jól látható két sötét csík között egy fehér sáv, mely repülés közben még feltűnőbb. Röpte karakterisztikus, közepesen gyors, és szinte soha nem emelkedik magasra, gyorsan leereszkedik.

Áprilisban érkezik vissza költőhelyére, és a párok hamarosan territóriumot foglalnak. A költési időszak május elején kezdődik. A kopár talajfelszínen egy természetes mélyedést vagy állatnyomot választ, melyet kaparással és porfürdéssel egy kicsit tovább mélyít. A fészkek szélét trágyadarabokkal, száraz növényi részekkel és apró talajrögökkel díszíti, de csak néha. Fészekalja az első költésben két tojás. Pótköltéskor vagy a második fészkeléseknél előfordul, hogy csak egy tojást rak. A kotlásban a hím és a tojó egyaránt részt vesz. Egymást két-három óránként váltva ülik a tojásokat, közben a fészkelőhely mellett vadásznak. A kotlási idő 25—27 nap. A fiókák kevés különbséggel egy napon kelnek, és fészekhagyók, vagyis a felszáradás után el is hagyják a fészket, hogy a közelben rejtőzzenek el. A szülők hosszú ideig együtt maradnak velük, óvják, védik, figyelmeztetik őket, ha veszély leselkedik rájuk, tanítgatják a fiókákat a táplálék megszerzésére. A fiatal madarak egy hónapos koruk után lesznek röpképesek, de a család sokszor a nyár végéig összetart, valamint vonuláskor is igyekszenek együtt mozogni, de a fiókák néha sajnos lemaradnak.

Fészkelési területébe beletartozik Eurázsia déli része és Észak-Afrika is, a legkülönbözőbb nyílt, kopár élőhelyeken. A tojások és a fiókák is tökéletesen beleolvadnak környezetükbe. Állati eredetű táplálékát szürkületben vagy holdfényes éjszakákon jellegzetes módon keresi: hirtelen megiramodások és megtorpanások közepette rovarokat és más kisebb állatokat kap fel a talajról.

Magyarországon ritka fészkelő. Hazai állománya hosszú távú vonuló, telelőterülete a Mediterráneum középső és nyugati része, Afrika (Nyugat-Száhel). Fészkelőállománya 32—44 pár Magyarországon, a költőpopuláció Szerbiában a magyarországinak a fele, és Észak-Vajdaságra korlátozódik. Fészkelőállományának trendje mindkét országban csökkenő.

Szerbiában csak Észak-Vajdaságban fészkel, az észak-bánáti, szikes löszpusztákon, valamint a Kishomok és Horgos közötti szikeseken, máshol csak vonuláson figyelhető meg, akkor is nagyon ritkán. Másodszor a hódegyházi pusztákon volt szerencsém találkozni ezzel a fajjal, ahol mai napig próbálkozik költéssel, melynek sikeressége nagyon függ a mezőgazdasági terület használatától. Élőhelyhűsége talán még a túzokénál is erősebb, a kikelt fiókák Afrikából visszatérve szinte ugyanazokat a parcellákat látogatják, ahol kikeltek, vagy legalábbis ezekhez közeli fészkelőhelyeket keresnek. Homokpusztákon, szikeseken, ritkábban mezőgazdasági területeken költ. Néha a mozaikos élőhelyeket preferálja, ahol például a napraforgó-ültetvény szélén költ, és a szomszédos legelőre fut át táplálékot keresni. Március, április folyamán érkezik meg afrikai telelőhelyéről, és október végén, novemberben hagyja el hazánkat. Nyár végén, ősszel egyes alföldi pusztarészeken nagyobb számú (esetenként 60—100 — magyarországi adat) madár is összegyűlik, és ezek huzamos ideig együtt maradva sokáig kitartanak. Őszi elvonulásuk szeptember végétől november elejéig tart. Gyűrűzési–visszafogási adatok nem állnak rendelkezésünkre, így csak sejthetjük, hogy a Kárpát-medence állománya más európai populációkhoz hasonlóan Észak- és Kelet-Afrikában telel. Élőhelyeinek megfelelő kezelése, a legeltetés mértékének pontos meghatározása és a költés zavartalanságának elősegítése hozzájárulhat a hazai populáció megőrzéséhez.

E faj Európában, Észak-Afrikában és Délkelet-Ázsiában költ. Kontinensünkön a Brit-szigetektől a Kaukázusig terjed fészkelőterülete, északon az 55. szélességi kör az elterjedésének határa. Nyugat-Európában szórványos fészkelő, Kelet- és Dél-Európában jóval gyakoribb. Megtelepedése mindenhol a nyílt, kopár élőhelyekhez kötődik, ezért költőállományai Európa nyugati és középső részein szigetszerűek, míg Kelet- és Dél-Európában — ahol nagyobb kiterjedésű területeken uralkodnak jellemzően száraz, félsivatagi körülmények — általánosan elterjedt fajnak mondható.

Az ugartyúk magában egy elképesztően jellegzetes és egyéni madárfaj. Nincs hozzá fogható ökológiájú hazai madárfajunk. A szikeseinkhez, legeltetett löszpusztagyepjeinkhez való ragaszkodása szinte tiszteletet parancsoló. Nemzetközi populációja viszonylag stabil, IUCN-besorolása LC (least-concern), de hazai költése a mezőgazdasági nyomás miatt egyre csökkenő, sőt, szinte kiveszéshez vezető tendenciájú. Az EU-s agrárpolitika ezt már évekkel ezelőtt felismerte, és szubvenciókkal segíti a gazdákat, hogy segítsék e faj sikeres költését. Nálunk ez sajnos még várat magára, és csak remélhetjük, hogy a pusztai autóriasztó hangja kitart, amíg nem jutunk mi is oda, hogy megfelelően tiszteljük, becsüljük és védjük pusztáinknak ezt az ikonikus madarát.