Nemsokára véget ér a vadászév. Megtudjuk, hogy hogyan gazdálkodtunk az előző esztendőben, majd elkészítjük a következő évi tervet. Mindennek szerves része a vadszámlálás. Egyik módja az, hogy a szabad területen megfigyeljük, milyen vad jön ki az etetőre, itatóra. A másik pedig az, hogy a vadászok csatárláncot alkotva bejárnak egy-egy területet, és mindenki felírja azt a vadat, amely tőle jobbra visszament a csatárlánc mögé. Utána a csoportvezető összegyűjti a papírokat, összesíti az eredményt, s így valóságos képe lesz az ott élő vad számáról.
Nálunk a napokban volt vadszámlálás. Meghívtuk a nyugdíjas kollégákat, a gyakornokokat meg a munkánkat segítő embereket. A vadászházban találkoztunk. Jó alkalom volt ez arra is, hogy elbeszélgessenek egymással azok, akik már régen találkoztak. Vadőrök és erdészek, szakmabéliek és külsősök. Sok élmény elevenedik fel ilyenkor. Itt hallottam azt a történetet is, amelyet most leírok.
Vadszámlálást tartottak a zárt vadászterületen. Akkor is sokan összejöttek, mindenki boldogan készült a nagy gyaloglásra, csak a fiatal szakácstanonc elégedetlenkedett, hogy lám mindenki mehet az erdőbe, csak neki kell a konyhában maradnia. Meghallotta ezt az akkori fővadász, és úgy döntött, hogy kivételt fog tenni, most az egyszer menjen az ifjú szakácstanonc is! A konyhán dolgozó két asszony vállalta, hogy elvégzi azt a munkát, amely a fiatal szakácsra várt volna. Hadd lássa meg ő is, milyen egy igazi vadszámlálás! Így aztán nemsokára a fiú is boldogan zötykölődött a többiekkel a traktoron, a lezárt vadászterület kapujáig. Ott a fővadász eligazítást tartott, elmondta, mire figyeljenek, hogy a papírra csak azt írják fel, ami mellettük jobbról visszamegy.
Eddig nem is volt semmi baj, hanem amikor azt mondta, hogy mindenki vigyázzon a testi épségére, akkor az ifjú szakács naivan megkérdezte: ezt miért mondta, mi bajuk eshet itt az erdőben? A többiek ámulva néztek rá. Az egyik vicces kedvű erdész mindjárt rávágta, hogy a vaddisznókra gondolt a fővadász, mert azoknak már ilyenkor malacaik vannak, és a feldühödött, kicsinyeit féltő anyakoca nagyon veszélyes lehet.
— Na meg a vadkanok! — tódítottak a többiek.
Mindenkinek volt a tarsolyában valamilyen rémtörténet, melyet azon nyomban el is mesélt. Így a szerencsétlen szakácstanonc, aki vaddisznóval csak felszeletelt állapotban találkozott, teljesen elbátortalanodott. Legszívesebben már nem is ment volna sehová. De nem volt visszaút, indulni kellett. Felsorakoztak csatárláncba a kerítéssel párhuzamosan, olyan távolságban, hogy még mindenki lássa a mellette lévőt, és a fővadász jelére elindultak. Úgy volt megbeszélve, hogy a következő útig mennek, ott megvárják egymást, és aztán megint folytatják a gyaloglást.
A szakácsnak ajánlották, hogy kurjongasson, csapjon zajt, az majd elriasztja a vadat. Nem is volt az erdőben senki nála hangosabb. Persze nem egyszerű erdőben gyalogolni a bokrok és a cserjék miatt, kifárad az ember, mire átverekszi magát rajtuk. Az első úthoz érve már nagyon bánta, hogy otthagyta a jó meleg konyhát. A másodiknál már hangja is alig volt, a harmadikhoz érve pedig már tikkadtan hüppögött, és még csak az út felénél tartottak. Vadat addig nem sokat láttak, mivel azok elfutottak az emberek elől. Az út felétől viszont már egyre több helyen törtek vissza a szarvasok, a muflonok, s itt-ott a vaddisznók is. Szakácsunk mellett mindaddig — szerencséjére — nem jelent meg semmi.
Már csak egy erdősáv volt hátra, az viszont valami nagyon sűrű csalitos volt, s alig hogy elindultak, egy süldő visítva ugrott ki egy árokból, s egyenesen a fiú lábai közé rohant! A többiek már csak azt látták, hogy a szakácstanonc egy irányba szalad sivalkodva, a süldő meg a másikba! A kerítésig meg sem állt a halálra rémült legény.
Soha többet nem kéredzkedett még csak az erdő közelébe sem, a vaddisznóhúst azonban ezek után külön élvezettel szeletelte! A vadszámlálás egyébként, ezt az incidenst leszámítva, kitűnően sikerült!
