Nem Ernest Hemingwayről, a világhírű Nobel-díjas íróról és nem kevésbé híres vadászról lesz szó, aki négy kedvenc vadász- és őrző-védő kutyájának is márványkővel felszerelt sírt készíttetett. Sokkal hitványabb tettről van szó, ami végeredményben az Európai Unió nem mindig következetesen, előrelátóan rendelkező intézkedéseinek az egyik csúfondáros következménye.
Tudjuk - korábban már szóltunk róla -, az EU tagállamaiban pár évvel ezelőtt betiltották a költöző-vonuló madarak vadászatát. Olvasóink és vadászaink ismertetésére ezúttal csak a nálunk is legismertebb három madárfajra korlátozzuk mondanivalónkat. Ez a vadgerle, a fürj és a vadréce. Ezek a költöző madarak egyes tagállamokban ugyan lőhetők még, de igen korlátozott számban. Ez rendjén is lenne, ha a nemzetközi érvényű előírás nem vonatkozna a tagállamokkal szomszédos országokra is. Csakhogy érvényes. Már két vagy három éve annak, amikor híre ment Európában: Szerbiából (bocsánat, akkor még Jugoszlávia volt) sok ezer védett madarat akartak kicsempészni?! Mégpedig gerlét, fürjet és vadrécét. Pedig ezek nálunk még vadászható fajok, korlátozott idényben, azzal, hogy a récefajok közül a cigányréce és a böjti réce lövése tilos. Vadászturizmussal foglalkozó szervezetek (többségük már magánkézben) a Köztársasági Vadászszövetség által javasolt lődíjat is megszabta. Ennek értelmében a gerle és a fürj lődíja 2-2 euró, a vadrécéé pedig 8 euró. Elejtik, vagyis lelövik ezeket a madarakat, esetenként százával, de nem vihetik magukkal Olaszországba, Svájcba, Spanyolországba - ahonnan még mindig jönnek -, hanem itt hagyják? De minek? Volt rá eset, hogy az évtizedek óta a zentai Brioni-szigetekre járó, kiváló és jó szándékú vadász megfőzetett 15-20 fürjet a friss terítékből, de hát a legfinomabb torta se esne jól két napnál tovább. A többit (olykor 40-50 példányt) a vadásztársaság konyhájára hagyta.
Így tettek azok az olasz vadászok is, akik a hódegyháza határában létesített halastavakon vadásznak már évek óta.
Itt az történt, hogy a kiviteli tilalom érvénybe lépése után egy-két alkalommal (az itteni vadászok elmondása szerint) megpucoltatták a lőtt récéket, lefejtett mellhúsukat sertéshússal keverve kolbásztölteléknek használták, és fagyasztottan kivihették. Az idén ,,egészen más' történt.
Tudjuk, hogy ezek a halastavak évtizedekig általában társadalmi tulajdonban voltak. A vízfelület vadászati jogát is az itt gazdálkodó halgazdaságok birtokolták, és a vadászati jogot el is adhatták. Kétféle vadászati lehetőség volt: időnkénti csoportos vadászat és egész idényre szóló bérleti vadászat. Az előbbi esetben az elejtett egyedek értékét kellett kifizetni, az utóbbiban pedig megállapodnak egy átalányban. Ez azt jelenti, hogy a csoport a teljes vadászidényben bármikor megjelenthet a tavakon, és korlátlanul lőheti a récéket?! Így van ez a hódegyházi halastavakon is. Ennek a kis észak-bánsági falunak a vadászai azonban csaknem négy évtizedig hetenként kétszer kijárhattak kacsázni a faluszéli tavakra, őszi nyitáskor pedig még 2-3 másik tóra is. Méghozzá vendégeikkel együtt, akikkel úgyszintén évtizedek óta nagy barátságban vannak. De most már nem oda Buda! Privatizálták ezeket a halastavakat is, és az új (újvidéki) tulajdonos szóra se méltatta a kis tárasság elnökének levelét, melyben azt kérte tisztelettel, hogy az idén is szeretnének egyetlen este vendégeikkel récét lőni a tavakon. Nem lehetett kimenni, mert azt az olaszok bérelték már sok évvel ezelőtt. Terepjáró gépkocsikból, motorcsónakokból, hónaljig érő gumicsizmákból és több más ördög-pokolból álló fölszerelésük állandóan ott van a faluszéli tágas színben.
És vannak még itt mélyfagyasztóik is, s ezekbe gyömöszölték tavaly a mintegy 500 lőtt récét, mert hát nem vihették haza. Aztán szeptember 16-án újra kezdődött egy récevadászati idény, megjöttek a talián bérlők, lőtték a szép számban húzó szárnyasokat - és rakták volna a mélyhűtőbe. Csakhogy azok tele voltak tavalyi zsákmánnyal. Sebaj! Baggerral vájattak egy mély gödröt, és eltemették a náluk becsben tartott és vadászias végtisztességet érdemlő madarak tömegét. Vajon mit szól ehhez az EU illetékes tisztes tanácsa? Vajon ezek az átaljában lövő puskás emberek (a mi értékeink szerint nem nevezhetőek vadászoknak) mindenkor csak az engedélyezett fajokat lőtték-e, vagy a másik két említettet is? Ki ellenőrzi a terítéket?
Hát így jutunk mi el lassan oda, hogy kihúzzák talpunk alól saját földünket. Jusson csak eszünkbe: jó ötven évvel ezelőtt rábeszélték a földműveseket, adják át a földjüket nyugdíj ellenében a társadalomnak, nem kell gürcölniük. S ma kiszúrják a szemüket pár ezer dináros nyugdíjjal, 1-2 éves késéssel. Akkor létesültek földjükön a halastavak is, s akkor azt ígérték a vadászoknak: ne aggódjanak, a halastó az ő vadászterületük is. Malo morgen! - ahogy egyszer Milošević is mondta.
De hát van Isten! A mi, szikes földön nevelkedett bánsági népünk most is elővette jobbik eszét és szorgalmát. Egy nagy zsombékos eret motoros vízpumpával elárasztott az Aranka vizével, és pár nap múlva csodálatos látványban részesült az ember: az elárasztott ér szélén nyílni kezdtek a szikes legelő apró virágai, a víz fölött a madárfajok se szeri se száma jelent meg, mint például vadgerle, bíbic, vetési és dolmányos varjú, seregély, balkáni gerle, szürke gém és - a vadászok nagy örömére - egyre több vadréce.
Ezen a valóban saját földön lőtték aztán a récét a helybelieken kívül kispiaci, csókai, feketetói, egyházaskéri és homokrévi (mokrini) vendégvadászok, igen szép eredménnyel. Utána pedig zenés vacsora következett. A kiváló muzsikát a moholi Pásztor Elemér és Rudolf (villanyorgona és szaxofon) szolgáltatta, vacsora gyanánt pedig Tóth S. Károly és Kiss Árpád vaddisznóbelsőségből savanyúlevest, combból és gerincből pedig pörköltet készített, szabad tűzön, bográcsban. Hajnali 5 óráig mulatott a jónép.