Nemsokára úgy hozta a sors, hogy felkértek rá, figyeljek oda egy közelben lévő kukoricaföldre, mert úgy tűnt a nyomokból, hogy egy vaddisznó besegített a gazdának a kukoricatörésbe. A föld szélén magasles állt, így nem is látszott nehéznek a feladat. Gondoltam, jó alkalom lesz ez arra is, hogy Janó barátomat kárpótoljam az átengedett puskáért, és meghívtam, hogy együtt lessük ki a kukoricaföld hívatlan vámolóját. Barátom örömmel tett eleget a meghívásnak, így még aznap délután felültünk a magaslesre. Neki is volt egy karabélya, csak kisebb kaliberű, 323-as, apróvad elejtésére alkalmas. Jó volt vele rókára lőni, mert nem tette tönkre az értékes prémet. Ő azzal ült fel a lesre. Egy darabig szótlanul szemlélődtünk, ami különösen a részemről számított jelentős eredménynek, mivel nem vagyok az a csendben ülő típus. Néztük a naplementét, a kukoricaföld monoton hullámzását, hallgattuk, amint a szellő lágyan végigsimította láthatatlan tenyerével a zöld szárak erdejét. A kipárolgó kukorica illata betöltötte a les minden szegletét. Mindkettőnket eltöltötte az az érzés, amiért jó vadásznak lenni. Ezt az élményt különösen a Pesti szmogban kényszerűen eltöltött tíz év után értékeltem igazán. Láttam, barátom is átadta magát az illat és a látvány élvezetének. Ő is ugyanolyan lenyűgözve ült mellettem szótlanul, mint én.

Érdekes érzés a barátság, a sok ismerős közül nagyon nehéz kiválasztani, kik lesznek méltók arra, hogy feltétlen bizalmunkba fogadjuk őket. Janó ezek közé tartozott. Nem jártunk össze mindennap, ma sem tesszük, de mindketten tudjuk, hogy ha kell, számíthatunk egymás segítségére. Őt is megrángatta már a sors keze néhányszor, gyümölcstermelőként jó és nagyon rossz éveket is megélt. Volt nagyon gazdag és nagyon szegény is. A vadászat és a vad iránt ugyanolyan alázattal viseltetett, amilyennel én, viccelődni is szeretett, meg az értékrendje is megegyezett az enyémmel, sok mindenben egyformán gondolkodtunk.

Ahogyan ott üldögéltünk, egyszer csak tekintetem a puskájára vetődött. Szép tusájú, formás kis fegyver volt. Láttam már nála, de sosem fogtam még a kezemben. Janó rám nézett, és mint aki a gondolataimban olvas, megkérdezte: „Kipróbálod?” „Szívesen!” — válaszoltam, és már kezembe is vettem a könnyű kis karabélyt. Janó pedig az általa nagylelkűen átengedett Zastavát nézegette sóvárogva. Emelgettük, célozgattunk velük, én az egyik oldalablakon, ő a másikon nézegetett kifelé. Jó távcső volt az ő puskáján is, az enyémen egy kevésbé drága, Meopta nevű japán gyártmányú volt. Azon is jól lehetett látni. Miközben ott gyönyörködtünk, azon kaptam magam, hogy már nem is nézek a kukoricaföld felé. Nagy hiba volt, mert a föld szélén egy róka lopakodott a les felé. De nemcsak a róka lépdelt ott nesztelenül, hanem távolabb, az erdő szélén, megjelent az öreg vadkan is! Mély szuszogással szívta magába az illatokat, miközben mérlegelte, bemehet-e biztonságban a kukoricásba. Janó még az oldalablakon célozgatott kifelé az én puskámmal. Próbáltam neki szótlanul jelezni, hogy már nem vagyunk egyedül, cseréljük vissza a puskákat, de ő annyira beleélte magát a nézelődésbe, hogy az eredeti célunkat már el is felejtette. Könyökömmel lökdöstem a hátát, hogy forduljon már meg, mivel üres fegyverrel nem tudok mit kezdeni. Komám meg jókedvében nagyot kurjantott, ijedtséget színlelve. A róka balra tűnt el, a disznó meg vissza az erdőbe. Mi meg ott álltunk egymás üres puskájával, és nézegethettük kedvünkre. A barátságunk azonban ezt is túlélte, sőt, azóta is tart.