— Már évek óta érdeklődéssel olvasom a rovatban megjelent sorsokat — mondja a koros úriember —, és furcsa módon majdnem mindegyikben találok olyan mozzanatot, amelyet nyugodtan elmondhatnék a magam életéről is. Persze van valami, amit hosszú évek óta cipelek magammal, és amiről sohasem beszélhettem. Most is arra kérem, ha kell, írja fel az adataimat, de az újságban ne közölje. Nem mintha szégyellném a sorsomat, de senki sem tudja rólam igazából, ki és mi vagyok, hát maradjon is így.

A szüleim napszámosként dolgoztak egy híres, köztiszteletnek örvendő parasztcsaládnál, mely eleinte úgy kezelt, mint a saját gyerekét. Alig voltam hétéves, amikor az apám szalmahordás közben leesett a pótkocsiról, és néhány nap múlva belehalt a sérüléseibe. Az öreg gazda úgy érezte, kötelessége gondoskodni rólam. Anyám továbbra is ott maradt a tanyán, én is dolgoztam, amennyit bírtam, de másként bántak velem, mint a többi napszámos gyerekével. A gazdának volt egy nálam két évvel idősebb fia, akivel együtt jártam középiskolába. Katona voltam, amikor meghalt az anyám. A leszerelésem után természetes volt, hogy a tanyára mentem. Az akkor már nagyon öreg gazda úgy fogadott, mint a saját gyerekét. A családnak rengeteg földje, hatalmas jószágállománya és pénze is volt bőven, ezért sehogyan sem tudtam megérteni, az öreg tulaj fia miért utál engem. Az apja előtt sosem mert bántani, de ha egyedül voltunk, állandóan megalázott, becsmérlően beszélt az elhunyt szüleimről, és mindig mondta, addig örüljek, amíg az apja él, utána szárnyak nélkül repülök a tanyáról.

Sokszor elgondolkodtam rajta az életem folyamán, miért nem hagytam ott azt a helyet — és a választ is megkaptam. Én ott születtem, ott nőttem fel, onnan kísértem utolsó útjukra a szüleimet, nekem az az idegen tanya volt az otthonom, másik helyet nem ismertem. De azért bennem is felébredt a büszkeség, az önérzet. Az öreg halála után le kellett hurcolkodnom az egyik cselédlakásba az udvar végében, de a fiatal gazda nem mert elzavarni, az apja ugyanis a végrendeletében azt írta, hogy jogom van a tanyán élni, és ha megnősülök, tíz hold földet kapok saját tulajdonba. Talán emiatt mérgesedett el egyre jobban a fiatal gazdával a viszonyom, de annyi biztos, hogy lassan már látni sem bírtuk egymást. Én végeztem a dolgomat, megnősültem, de az öreg fia a tíz hold földet négy egymástól külön álló parcellaként adta ide, a legsilányabb talajon. Szó nélkül gürcöltem, meglett az első gyerek, nem akartam a családot bizonytalan helyzetbe hozni, így hát tűrtem.

Egy éjszaka kigyulladt a gazda lakóépülete. Rajtam kívül még két család élt a tanyán. Velük, a szomszédokkal és a helyi tűzoltókkal együtt igyekeztünk megfékezni a tüzet. Tudom, hogy nem emberhez méltó, de magamban valamiféle elégtételt éreztem, és halkan ezt ismételgettem: azt kaptad, amit megérdemelsz! A gazda korábban rendelkezett róla, hogy tűz esetén mit kell a házból kimenteni, a többi közt a hatalmas konyhában levő régi katonaládát is. Én vittem ki a dobozt, ám az udvar végében megbotlottam egy kőrakáson, elestem, majd a láda kinyílt, a benne levő fémkassza pedig elém esett. Rögtön a kabátom alá csaptam, a tűz ugyanis már körülöttem nyaldosta a kerítést, csakhamar a láda is elégett. Nyilván mondanom sem kell, hogy a tetőcserép nagyságú fémkassza tele volt bankókkal, és én azonnal eldöntöttem, hogy a gazda sosem látja őket viszont. Úgy éreztem, mindez nem véletlenül történt, a sors így akart engem kárpótolni a hosszú éveken át eltűrt megaláztatásokért.

Sem a feleségem, sem a gyerekeim nem tudták, hogy gazdagok lettünk. Valahol a lelkem mélyén éreztem, ez nem tisztességes, de úgy gondoltam, igazságos, ezért hallgattam. Okosan, lassanként csorgattam a pénzt a családi költségvetésbe: először telket vettem, melyen felépítettük a saját házunkat. A fiúk Budapesten fejezték be az egyetemi tanulmányaikat, már mindketten nősek. De a pénz lassan elúszott. Úgy kezdődött, hogy egy éjjelen kiraboltak bennünket, és persze a pénzt is megtalálták, mivel nem a teljes összeget raktam be a bankba. A lekötött pénzt viszont, gyors és nagy nyereség reményében, egy vállalkozásba fektettem, mely csaknem másfél év alatt felemésztette a teljes összeget. Annak idején úgy terveztem el, hogy a megmentett pénzből nemcsak a feleségem és a magam nyugdíját, de az unokáim jövőjét is meg fogom alapozni. Egyetlen napot sem dolgoztam állami munkahelyen, ezért nyugdíjra sem vagyok jogosult. Csak a házunk és a fiaim egyetemi oklevele maradt meg. A feleségem beteg, én is úgy érzem, hogy közel a vég. Azt már tudom, hogy úgy halok meg, ahogyan születtem: szegényen, minden nélkül. Hiába volt rengeteg pénzem, az ebül szerzett vagyon ebül vész el.