home 2024. december 22., Zénó napja
Online előfizetés
Turistanapló és történelmi olvasókönyv
Tóth Lívia
2024.09.28.
LXXIX. évf. 39. szám
Turistanapló és történelmi olvasókönyv

A dél-bácskai szülőktől származó hetvenöt éves Nikowitz Oszkár klasszika-filológiát és történelmet tanult az egyetemen, kipróbálta a tanárkodást, volt szabadúszó fordító, majd a rendszerváltás után diplomáciai pályára lépett, melynek utolsó állomása 2010 és 2014 között a belgrádi nagyköveti megbízatás volt. De maga is úgy gondolja, a nevét a legtöbben mégis onnan ismerik, hogy több évtizedig filmeket fordított (például a Keresztapa vagy a Mad Max trilógiákat, a jugoszláv „Šurda-sorozatot” vagy a Kusturica-filmeket, például a Macska-jajt).

Most viszont a nemrégiben megjelent, szokványosnak egyáltalán nem mondható könyve kapcsán ültünk le interjút készíteni, de aztán főleg ő beszélt, én pedig hagytam. Már a kiadvány címe sem egyszerű: Séta érettségi előtt Zombortól Udvarhelyig (meg vissza!), és annak a majdnem másfél évszázaddal ezelőtt keletkezett naplónak a története és hozzá kerülése is elég kalandos, amely a könyv alapja.


Nikowitz Oszkár

— 2002 és 2006 között az első diplomáciai kiküldetésemet töltöttem Brüsszelben, és ott találkoztam Laci bácsival, egy nyolcvanöt éves, emigráns pilótával, aki 1945-ben amerikai fogságba esett, de jobbnak látta nem hazajönni. Amikor megtudta, hogy nekem bácskai gyökereim vannak, elmesélte, hogy az ő nagyapja, aki zombori volt, 1877-ben, tizennyolc éves korában egy barátjával gyalog elment Erdélybe (50 nap alatt kb. 1500 kilométert gyalogoltak!), és erről naplót is írt.

A következő találkozásunk alkalmával átadott nekem egy fénymásolatot erről a bizonyos naplóról. Elolvastam, és azonnal meg is szerettem a szereplőket, a két hetedikes gimnazistát, a két bunyevác, de már 100 százalékosan (sőt!) magyar tudatú és érzelmű fiút (Donoszlovits Vilmost és Barassevits Istvánt). Az ő világukat — remek történelemtanáruk lehetett a zombori gimnáziumban! mindenestül áthatja a „petőfis”, ’48-as szellemiség. Ezért is határozzák el, hogy ellátogatnak a hős székely katonák földjére, a tíz év óta ismét Magyarországhoz tartozó Erdélybe. (Székelyföldön persze majd azon morognak, hogy ott le-„ics-vicsezik” őket).

Világos volt számomra, hogy a kezemben páratlan kordokumentumot tartok, melyet meg kell ismernie a szélesebb magyar olvasóközönségnek is, de — hiába ígértem meg Laci bácsinak, hogy minden követ meg fogok mozgatni a kiadásért még jó néhány évig nem tudtam ezzel érdemben foglalkozni. Ő időközben meghalt, és én elvesztettem a kapcsolatot az özvegyével és a gyerekeivel. Legközelebb csak 2014-ben nyúltam a naplóhoz, amikor Belgrádból visszajöttem Magyarországra. Még legalább három évbe telt, amíg megtaláltam a leszármazottakat. A lányáról kiderült, hogy történész Belgiumban. A család által féltve őrzött eredeti naplót kivette a széfből, megmutatta, és némi kétkedés, majd hosszabb beszélgetés után engedélyt adott, hogy — megszerkesztve — kiadassam.

Megvolt tehát a feladat: a naplót, mely majdnem 150 évig lappangott a fiókban, életre kellett lehelni. Nekem egyrészt legyezte a hiúságomat, hogy erre engem alkalmasnak találnak, másrészt vonzott, hogy itt hatalmas mennyiségű kultúrtörténeti utánanézésre, segédanyaggyűjtésre és pontos jegyzet-összeállításra lesz szükség. (Ez utóbbi ugyan sosem volt az erősségem, az ismeretszerző tanulást viszont mindig élveztem!) Előttem volt egy utazás színvonalas, színes leírása, melynek mára már minden mozzanata történelmi kiegészítésért, magyarázatért kiált. Vilmos, a naplóíró fiú nagyon művelt volt, a tudását nyilván az iskolából, a családból, a polgári Zombor világából hozta magával, de természetesen sok mindenben téved. Ez persze érthető, hiszen nem állt rendelkezésére a „net”, ahol mindennek utánanézhetett volna, de még nem létezett a Pallas-lexikon sem! A gyönyörű, élményekkel teli út leírása során több olyan epizód, vélemény, ténynek hitt féligazság is felszínre kerül, amelyet helyre kellett tenni. Így lett a legelső magyarországi, magyar nyelven írott turistakönyv egyúttal történelmi olvasókönyv is.

Afelől, hogy a bácskai fiúké volt az első magyarországi turistaút, melyről magyar nyelven hírt adtak, megbizonyosodtam. Tudhattak Kőrösi Csoma Sándor útjáról, Mikes Kelemen naplójáról vagy Jelky András kalandjairól, és hadseregek vonulásáról, hadieseményekről szóló tudósításokról is, de csak ismeretszerzési céllal, mondhatni, „erőpróbából”, időtöltés és kaland céljából nem indult ekkora útnak Magyarországon senki előttük. Ezt az utat maguk találták ki, írásuk nem utánozza senkiét (igaz ugyan, hogy ők is csak a családnak és a barátoknak szánták). Jóval a turizmus megszületése előtt járunk! A mai fogalmaink szerint ez egy őrült vállalkozás volt, nincsenek járművek, de még kövezett utak is alig, nincs elektromosság, nincs telefon, kommunikáció, éppenhogy csak megszületett a távirat. A zsebben 50 napra elegendő készpénz, melyre vigyázni kell. (Visznek pisztolyt is, sőt, egy rablási kísérletet is átélnek!) Nincs útikönyv, GPS (csak iránytűjük van), nincs fényképezőgép, de Vilmos lerajzolja a látnivalókat. (12 meglepően jó rajza mellé ahol lehetett, én odatettem az épületek mai fényképeit.) Mi van viszont cserébe, ami ma már elképzelhetetlen? Bizalom az emberek között, ajánlólevél plébánosoknak, jegyzőknek, hogy érkezik két maturandus, aki méltó a bizalmukra. Jószívű emberek, akik szállást, élelmet, bort, sőt, néha pénzt is adnak nekik. (Több készpénzzel érnek haza, mint amennyivel elindultak!)

Az eszembe sem jutott, hogy — a filológusi kötelezettségnek formálisan eleget téve — csak magát a naplót kellene kiadni. Az talán csak egy szűkebb réteg érdeklődésére tarthatott volna számot. A fiatalabb olvasók (de őszinte leszek: az idősebbek is) viszont manapság már csak olyan könyvet szeretnek a kezükbe venni, amely vonzó, színes, kínáltatja, olvastatja magát. Arra gondoltam, hogy egyrészt itt van ez az őskiadásra váró első turizmuskönyv, melynek utolsó sorát Vilmos úgy fogalmazza meg, hogy „utam megtételét kikinek, főképp diák társaimnak ajánlom”. Másrészt, Magyarországon ma nem is lehet érettségizni anélkül, hogy a négy év alatt valaki el ne látogatna valamelyik határon túli magyar kultúrterületre. Ezért megpróbáltam úgy megszerkeszteni a könyvet, hogy a mai ifjúságnak, érettségi körüli korosztálynak vonzó legyen. Ma is azok a leglátványosabb helyek, városok, ahol ezek a fiúk jártak, viszont az ő idejükben még a fele sem létezett annak a sok látnivalónak, amely ma a fő attrakció. Például Szabadkán, Marosvásárhelyen vagy Nagyváradon még nincsenek meg a gyönyörű szecessziós épületek, mert persze még szecesszió sincs — ezért a könyv kommentáló, magyarázó része tele van mai színes fényképekkel! Hogy aki ma jár arra, tudja, mit nem szabad kihagynia!

A könyv első része maga a napló, melyhez, hogy folyamatosan lehessen olvasni, csak minimális mennyiségű lábjegyzetet adtam hozzá. A második rész a Kibővített jegyzetek fejezettel kezdődik. Ebben minden olyan kérdésre, amelyről a mai ember már valószínűleg nem tud, de hozzátartozhat a kultúránkhoz, igyekszem választ adni. Ezt követi két rövidebb rész, az egyik a nyelvről és az írásról szól, a másik pedig történelmi gyorstalpaló (én hozzátettem, hogy érettségizőknek, de azt hiszem, minden korosztály hasznát fogja venni). Az utóbbiban szó van egyebek között az orosz—török háborúról, a történelem csalárdságáról, a politikai korrektségről — aki elolvassa a könyvet, rájön, hogy erre miért volt szükség —, háborús bűnökről és történelmi igazságról, de topográfiailag bőségesen kiegészítem (térképekkel!) a hiányosan csepegtetett iskolai ismereteket Erdélyről, Bánátról, Partiumról, a románságról és a szászokról. Igyekszem rávenni az olvasót, hogy úgy is lehet ma jól szeretni a hazát, ha a megcsontosodott múltba merengés helyett óránkat „jelen-jövő üzemmódba” állítjuk, és megpróbálunk úgy élni a szomszédokkal, ahogyan (a hiteles történet szerint) Sztapár és Doroszló lakosai tették, teszik — hallottam a beszélgetésünk során.

Nikowitz Oszkár, aki nem szerzőként definiálja magát, hiszen ő „csak” összeállította, jegyzetekkel és kommentárokkal egészítette ki a könyvet, reméli, hogy néhány könyvbemutatót hamarosan Vajdaságban is meg lehet szervezni. Mint mondta, a vajdaságiaknak azért ajánlja a könyvet, hogy dagadjon a keblük a büszkeségtől: egy újabb dologról derült ki (az olimpia mellett), hogy a bácskaiak abban is élen jártak!

Ha valakit érdekel, mi történt Donoszlovits Vilmossal (1859—1918), álljon itt egy-két mondat a későbbi életpályájáról. Az érettségi után Budapesten járt orvosi egyetemre, majd általános orvosi praxist folytatott Zomborban. Alapítója és aktív működtetője volt Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának, művészetkritikái, cikkei, irodalmi kritikái jelentek meg helyi lapokban. (Részletesebben Pogány Margitnak a VMMI által kiadott Ami az életrajzokból kimaradt című munkájából, illetve Mák Ferenc A megyében a hazát szeretni című írásából érdemes őt megismerni.)

Minden más kiderül a Séta érettségi előtt Zombortól Udvarhelyig (meg vissza!) című könyvből.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..