Egy ilyen tapasztalatot osztott meg velünk a különféle krónikus betegségekben szenvedő, ötvenhárom éves, törökbecsei Szaniszló Tibor. Beszélgetőtársam ez év áprilisának közepéig tette a dolgát, úgy, ahogyan azt a mindennapok diktálják, vagy ahogyan azt mások is teszik. Az a feledhetetlen tavaszi nap azonban jelentősen megváltoztatta életszemléletét. A békés nyugalomba a koronavírus szólt bele.

Több esetben az ember azt gondolja, hogy kiváltságos módon ő lesz az, aki semmiképp sem betegedhet meg, ez azonban a sors könyvében a legtöbbször másként van megírva. Így volt ezzel Tibor is, aki kezdetben csupán csak egy enyhe, tél végi megfázás tüneteit észlelte, melyekről azt gondolta, hogy néhány napon belül majd el is múlnak. De nem így történt!

Szaniszló Tibor a hazaérkezés pillanatában

— Kezdetben 37,5 fokos lázam volt, amitől egyáltalán nem ijedtem meg, viszont az állapotom óráról órára rosszabbodott, olyannyira, hogy orvoshoz mentem, aki azonnal a koronavírus jelenlétére gyanakodott, melyet a pozitív teszt is megerősített. Három napon át odahaza lábadoztam, de javulás sajnos nem következett be. A negyedik napon a testemen erőtlenség uralkodott el, de arra gondoltam, segítség nélkül, egyedül próbálok meg eljutni a helyi egészségházba. Csupán a családi otthonunk kijárati ajtajáig értem el, és ott összerogytam, egyszóval filmszakadás következett be nálam. A fiam talált rám, azonnal az egészségügyi intézménybe szállított, ott egy kicsit magamhoz tértem, de homályosan láttam, illetve olyan volt, mintha a szemem előtt egy fehér folt lebegett volna. 

Tibor megjegyezte, hogy ott, abban a pillanatban kezdődött számára a földi pokol, mely a későbbiekben tovább fokozódott, olyannyira, hogy ő bizony egy ideig nem látta a reményt keltő fényt az alagút végén.

— Több éve különféle krónikus betegségekkel küszködök, mint a cukorbetegség, a hasnyálmirigy időnkénti gyulladása, a szívritmuszavar. A télen valahogy mintha megéreztem volna, hogy a dolgok nem úgy alakulnak majd, mint ahogyan azt én szeretném, de mindezt félvállról vettem.

A helyi egészségházból azonnal a nagybecskereki körzeti közkórház intenzív osztályára vitték, de a gyógyulásához az orvosok sem fűztek túl sok reményt.

— A vércukorszintem 31-re szökött fel, ami miatt egy injekciót kaptam. A gyógyszerbeadást követő néhány percben allergia lépett fel, melynek következtében az egész testemen vörös foltok jelentkeztek. Addig a pillanatig soha nem volt allergiás rohamom, de ott a semmiből bukkant elő, ám szerencsére a szakemberek gyors beavatkozással sikeresen megfékezték. Másnap reggel több mint 40 fokos lázzal a COVID intenzív osztály vörös részlegébe toltak be, ott azonnal lélegeztetőgépre tettek. Az orromra és a számra egy műanyag búrát, maszkot erősítettek, mely óránként 80 liter oxigént adagolt, ily módon segítve a légzésemet, mert arra egyedül már képtelen voltam. Úgy éreztem, gép nélkül megfulladok, nincs levegőm, s itt a vég.

A szobában hatan voltak azok, akik a koronavírus fertőzés legsúlyosabb szakaszához érkeztek. Tibor akkor döbbent rá arra, hogy állapota semmiben sem különbözik a sorstársaiétól.

— Lélegeztetőgépen lenni leírhatatlan állapot, melyet addig csak televízióban láttam. Az ember csak fekszik mozdulatlanul, tehetetlenül. Feküdtem, feküdtem, s újra csak feküdtem, miközben a légzést egy gép végezte helyettem, melynek hangja mélyen a tudatomba vésődött, olyannyira, hogy néha még mindig hallom az eszköz vészjelző sípolását, mely akkor szól, ha a betegnél átmeneti rendellenesség lépett fel, vagy ha nagy a baj. Abban a szobában sajnos ez utóbbi volt a legjellemzőbb. Már az első napon több szobatársamat elveszítettem, amit mozdulatlanul, bármiféle segítségnyújtás lehetősége nélkül kísértem végig. A látvány annyira megviselt lelkileg, hogy enyhe ideg-összeroppanást kaptam.

Szaniszló Tibor ekkor mindenáron haza szeretett volna menni, kiabált a nővérekkel, és nem igazán tudott magáról. Állapotán egy nyugtató injekcióval segítettek, melynek hatására több órán át álomba szenderült.  

— A védőruhába öltözött egészségügyi dolgozók természetesen lelkesen, odaadóan, óriási szaktudással próbáltak segíteni a levegő nélkül maradt pácienseken. Nekem azonban halálfélelmem volt, s arra gondoltam, hogy soha, de soha többé nem láthatom majd életem kincseit, a feleségemet, a gyermekeimet s a két kis csöppséget, az aranyos kis unokáimat.

Tibor a fertőzés előtt aktív életet élt, asztalosként dolgozott, odahaza a műhelyében fából készített kerti díszeket barkácsolt. A kórházban úgy érezte, mindez soha nem tér vissza, sőt, már a családtagjait sem ölelheti át. Tolnay Klári énekli a Búcsúzás című dalban: „Amikor véget ér egy álom, szomorúbb ennél nincs talán, hiszen egy láthatatlan függöny lemegy az élet színpadán.” A függöny azonban mégsem ment le.

— Az álmom, az életem csodamód nem ért véget. Az ideg-összeroppanást követő napon valami azt sugallta, hogy erősnek kell lennem, harcolnom kell, nem adhatom fel, mert a földi létemben még van dolgom, feladatom. Elkezdtem enni. Eleinte tejtermékeket, majd egy-két kanál levest, később pedig már krumplipürét is, ami korántsem volt könnyű folyamat, de kitartó voltam. Mindebben a feleségemmel folytatott napi egyszeri telefonos beszélgetés is segített, ő otthonról biztatott, s az életkedvemhez felülmúlhatatlan lelkierőt adott.

Az udvarban, miután megjárta a földi poklot

Az egészségügyi intézményben Tibor összesen harminchét napot töltött el. Ebből tizennégyet lélegeztetőgépen. A szakorvosok kevés reményt fűztek a gyógyulásához, de a töretlen élni akarás vágya végül győzedelmeskedett a súlyos állapota felett. Jelenleg a családi otthonában, szerettei körében gyógyulgat, hiszen a kór szövődményeit továbbra is nap mint nap megéli, a légszomjat, a fáradékonyságot, a kézreszketést, a nehézkés beszédet, de a nehezen feledhető tragikus pillanatokat, a zsákok tépőzárának hangját, a gépek zúgását is.

Beszélgetésünk végén könnyes szemmel annyit mondott, hogy ő már nem az a Szaniszló Tibor, aki a koronavírus-betegség előtt járt-kelt a nagyvilágban, mivel életszemlélete teljes egészében megváltozott.

— Az ember legdrágább kincse az egészség, az élet. A földi lét egyszer adatik meg, és azt úgy kell leélni, hogy vigyázzunk másokra, vigyázzunk magunkra — fejezte be mondandóját beszélgetőtársam.