- Sajnáltam is, amikor bezárták a József Attila Művelődési Házat, hiszen ott választottuk ki egymást, pontosabban ott választottam ki magamnak Mártont, merthogy mindig a nő választ, csak annyira körmönfontan, hogy a férfiak ezt észre sem veszik - toldja hozzá nevetve.
- Lényegében úgy jött létre a kapcsolatunk, hogy Marika Völgyesről, én pedig Temerinből kerültem Újvidékre. Az ember pedig, ugye, keresi a hozzá hasonlókat. Bár többször mondtam már tréfálkozva, hogy ha Marikáékat annak idején nem konfiskálják ki, sohasem kerültünk volna egybe. Nekünk ugyanis kilenc gyerekre volt hat hold földünk, nekik pedig hat gyerekre hatvan hold. Több kategóriabeli különbséget jelentett ez akkor, a gondolkodásmód azonban azonos volt. Az eljegyzésünkön tapasztaltam ezt meg, amikor a két családapa annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy egészen megfeledkeztek a találkozás apropójáról, és számukra az ünnepségnél is fontosabb volt, hogy két azonos gondolkodású ember talált egymásra - emlékszik vissza a szociográfiai szemléletmódhoz szokott nyugalmazott újságíró, Matuska Márton. A történetből a következtetést is levonva mondja, hogy ebben lényegében a családmodell értékrendje is benne volt, melyet a nagycsaládok képviseltek. Ez tartja össze a nagy családi közösséget, és talán ez játszott közre apám, és akkor még leendő apósom, valamint a kettőnk egymásra találásában is.
- Az, hogy én közben újságíró voltam? Hát az egy más világ volt. Jóval később egyik néném megjegyezte: nem tudta, hogy Marikával templomban is megesküdtünk. Tehát még családon belül sem beszéltünk erről. Még apám se tudta, pedig hát a most Ausztráliában élő néném csak azzal a feltétellel mehetett férjhez Dujmovics János újságíróhoz, ha templomban megesküdnek. Ez volt apám egyedüli kikötése. A következménye az lett, hogy úgy vágták ki Jánost az állásából, hogy Ausztráliáig meg sem álltak. Okulva a történtekből, mi már igyekeztünk elejét venni, hogy az otthoni gondolkodásmód kitudódjon.
- Döbbenetes, hogy még most is, amikor pedig szinte minden európai társadalomban, országban visszaesőben van a szaporulat, figyelmen kívül hagyják, hogy a bajok csírája a családban van. Továbbra is folytatják a család intézményének szétzüllesztését. Nem kell házasságot kötni, most már még polgárit se, vagy éppen az azonos neműek együttélését is jóváhagyják, és családi közösségként vezetik. A tudatos erkölcsi bomlasztáshoz hozzátartozik a társadalom magjának, a családnak a tönkretétele.
Mindig vigyáztunk arra, hogy a mi kicsi közösségünkön belül a kapcsolat legyen annyira meghitt, hogy mindent meg tudjunk beszélni, amiről a külvilág vagy tud, vagy nem tud.
A belülről fakadó istenhit megőrzéséből persze mind a kettőnknek nem csekély baja származott. Valamikor a hetvenes években a Petőfi Művelődési Egyesület akkori magyar elnöke följelentette Marikát az újvidéki Városi Könyvtár szerb igazgatójánál, hogy minden vallási ünnep idején hiányzik a munkahelyéről. Velem pedig a Magyar Szóban gáncsoskodtak. A terepet járva ugyanis Németh Pistával ráébredtünk, hogy hiteles faluriport elképzelhetetlen a helyi papok segítsége nélkül. Általuk egy egészen más világ tárult fel előttünk. Egy idő után aztán ezekre a terepi utakra rendszerint bizalmi kísérőt rendeltek mellénk, aki beszámolt, jelentéseket tett a terepen történtekről. Ennek eredményeként a nyolcvanas években úgy tűnt, hogy befejeződött újságírói karrierem. Az akkori főszerkesztőmtől egymás után kaptam a fegyelmiket, és heteken át éjszakába nyúló üléseken tárgyalták sorsomat.
- A munkahelyi problémákat Márton sohase hozta haza. Éreztem, hogy baj van, hiszen egyre szűkösebben éltünk, mert fizetése sehogyan sem akarta utolérni a kollégáiét. Ennek tulajdonítom azt is, hogy nem lett harmadik gyermekünk.
- Bár a szerkesztőségi vagy könyvtári alakoskodások soha nem gyűrűztek be a családi életünkbe, nem vetettek árnyékot kapcsolatunkra. Nem mondom azt, hogy felhőtlenül múlt el a több mint négy évtizedes együttlétünk, de amikor jelentős dologban kellett a magatartásunkat kinyilvánítani, akkor sose volt kétséges, hogy nekünk mindent úgy kell elintézni, hogy a családon belüli egység véletlenül se bomoljon meg - egészíti ki felesége szavait Márton.
- Végül is ebben a kuszált világban a magunk kialakította családi élet szigetet jelentett, ahol a béke és szeretet érvényesült, mert ezt hoztuk magunkkal. Az, hogy azonos gondolkodású családokból jöttünk, elsősorban a vallásnak köszönhető. Gyermekeinknek is a hit gyökértápláló erejét adtuk át folyamatosan. Nálunk a vasárnapi ebédnél rendszeres volt a bibliai idézetek felolvasása. Márton mindig olyan részleteket keresett, amelyek az előttünk tornyosuló bajokra adtak választ, és lélekben erősítettek bennünket. Valójában életformát kell kialakítani, ez pedig csak akkor szerencsés, ha azonos életszemlélet, meggyőződés, hit vezérli az embereket.
- Az életszemlélettel kapcsolatosan úgy látom, hogy a nyugati civilizáció alapvető gondja, hogy nincs kellőképpen elrendezve a társadalomba a nők helyzete. Egy hamis elgondolással több mint száz éve már úgy állítják be, hogy az egyenrangúság akkor az igazi, ha férfi és nő ugyanazt a munkát végzi. Holott már alkatilag is különbözők vagyunk. Például egy férfi nyilván nem szülhet, ezeket a különbségeket a társadalmi rendbe be kell építeni. Rögzíteni kell. Nem történhet meg ugyanis az a hamisság, hogy a kombájnt, traktort vezető vagy éppen pilóta nőideál kerüljön a családnevelő asszony helyébe, hiszen a "csak" gyermeknevelő családanya rang legtöbbször többet ér minden doktori titulusnál.
* Ha jól látom, a valláshoz való kötődés mellett a közösség szolgálata, de még a fel-felbukkanó meghurcoltatások is végigkísérték az együtt eltöltött éveket.
- Az istenhívőket általában a hatalom nem szereti, mert nem bír felettük uralkodni. Nincs ez ma sem másként. Sokszor a tömegtájékoztatási eszközök igénybevételével igyekeznek ismét összezavarni, egymás ellen fordítani az istenhívőket. Összefüggésben áll ez a társadalom betegségével is, mert egyébként sokkal egészségesebben tudnánk reagálni a visszásságokra.
A zaklatások pedig nem hagytak nyomot a családi kapcsolatban. A társadalom félresiklása, az ország bomlasztása azonban azt eredményezte, hogy gyermekeink, Zoltán és Ágnes Szegedre kényszerültek. Szinte kéthetente látogatjuk őket, nyaranta pedig két-három hetet töltünk együtt, ilyenkor együtt lélegzünk.