— Régóta olvasom a rovatot, és tudom, hogyan kezdik a történetüket az emberek, de én ezt nem tehetem, hiszen származásomról jószerével semmit sem tudok — mondja halálos nyugalommal az asszony. — Természetesen nekem is voltak szüleim, amiről a már felnőttként végzett kutatásom csekély eredménye is tanúskodik. Annyi bizonyos, hogy a születésem csak egy körülbelüli dátum. Az 1956-os események sodrása hozott Bácskába, és a gyűjtőtábor nyilvántartása alapján egyéves lehettem akkor. Egy nagyobb menekültcsoporttal érkeztem, mely Horgos környékén lépte át a határt. Több mint húszan jöttünk, és átkeléskor a magyar határőrség ránk lőtt, úgyhogy feltehetően többen is voltak, akiknek nem sikerült átjutniuk. Engem egy idős házaspár egy fonott kosárban adott át a menekülttábor vezetőjének. Egy cumisüveg vízen és egy meleg gyapjútakarón kívül a kosárban más nem volt — dokumentum sem, melyből a kilétem kiderülhetett volna. A jegyzőkönyv alapján néhányan emlékeztek arra, hogy egy halálra rémült fiatal pár vitte a határig a kosarat. Némelyek szerint az apám állítólag a pesti lázadó egyetemisták egyike volt. Mindenesetre csak annyi volt biztos, hogy a táborba érve egyedül voltam. És egész életemben egyedül is maradtam.

A tábort két hónap múlva felszámolták, a menekültek jelentős része külföldre szóló engedélyt kapott. Engem a tornateremben berendezett befogadó központ kazánosa vett magához, egy idősebb, egyszerű bácsi, akinek rajtam kívül még nyolc gyereke volt. Legkorábbi emlékeim is ehhez a családhoz kötnek. Időnként még megjelenik álmomban egy kép, melyben egy halom kócos, éhes gyerek ül katonás rendben a földre terített subán, és pléhtányérból eszi a forró krumplipaprikást. Itt nőttem fel, de a környéken mindenki tudta, hogy nem vagyok Matyi bácsi vér szerinti gyereke. Ez egyébként nem volt sem előny, sem hátrány, hiszen mind a kilencen egyformán szegények, elhanyagoltak voltunk. Azt hiszem, a család kapott valamennyi segélyt utánam, mert az elemi iskola befejezése után csak én jártam szakközépiskolába, Matyi bácsi szerint ugyanis neki kötelessége volt az értem kapott pénzt rám költenie. Így lettem bútorlakkozó.

Befejeztem az iskolát, munkába álltam, és húszévesen férjhez mentem. Rólam mindenki mindent tudott, ezért nem számíthattam arra sem, hogy a férjem főnyeremény lesz. Azt kaptam, amit minden hozzám hasonló helyzetben élő lány: egy olyan napszámost, aki hétvégeken leitta magát, alkalomadtán odavágott egy lábast az asszonyhoz csak azért, hogy egyértelmű legyen, ki az úr a házban. Nekem talán még több szerencsém is volt, mint az átlagnak: a férjem ugyan gyakran a pohár fenekére nézett, de nem volt agresszív, nem verekedett. Igaz, mindig az övé volt az utolsó szó, de legalább saját otthonom volt, megszületett a kislányom, és elvoltunk valahogy. Mindketten dolgoztunk, így lassan kialakult egy normális családi környezet, melyben mindannyian jól éreztük magunkat. Matyi bácsiék időnként eljöttek hozzánk, ilyenkor egy kakast is hoztak, és abból főztünk paprikást. A férjem gyári munkás lett, és lehetővé tették számára, hogy az esti felnőttiskolában szakmát tanuljon. A lányunk tízéves volt, amikor nálam mellrákot diagnosztizált az orvos. Nem sokat tudtam erről a betegségről, de a vele kapcsolatos hírek ijesztőek voltak. Két hónap múlva megműtöttek, eltávolították az egyik mellemet, de három év múlva a másikon is megjelent a rák, és az orvos azt mondta, nem sok esélyem van. Ezek után a férjem bejelentette: elválik, hiszen már így is csonka asszony vagyok, és egyébként is, ha meghalok, a lányunkat mindenképpen neki kell felnevelnie. Azt pedig, hogy még engem is ő ápoljon, már nem hajlandó megtenni. Így hát elváltunk.

Megpróbáltam talpra állni. Engem mindig emberek vettek körül, de pici koromtól kezdve mégis egyedül voltam. Kemoterápiára jártam, és közben nyomok után kezdtem el kutatni a szüleimmel kapcsolatban. Amit sikerült kiderítenem, az egy lépéssel sem vitt közelebb a gyökereimhez, de legalább segített átvészelni azt, hogy a válás után a férjemnél maradt a lányunk. Nem sokat tehettem, a betegségem miatt ugyanis elveszítettem a munkahelyemet, a közösen épített házunkra a férjem tartott igényt, úgyhogy én albérletbe kerültem. Tíz hónapig tartott a harcom a betegségemmel, azóta egyedül élek. A lányom férjhez ment, és a válás után akkor láttam először, amikor a vőlegényével meghívott az esküvőre. Gondolhatja, hogy a lakodalmi tömegben is egyedül voltam, hiszen a férjem újranősült, és a felesége volt a menyasszony „anyja” a szertartáson. A templom bejáratát tartó oszlopnak dőlve, a nagyszámú násznéppel körülvéve életemben talán először kívántam összeszorult szívvel, hogy a szüleim nyomára bukkanjak. Olyan jó volna valakihez tartozni!

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)