B. Varga Viktória

A hagyományápolás és a kultúra terén meghatározó szerepet tölt be Észak-Bánátban a szajáni Délibáb Hagyományápoló és Természetbarát Kör. Elnök asszonyát, B. Varga Viktóriát faggattunk munkájáról és a felmerülő nehézségekről.
* Hogyan jött létre a Délibáb?
- 1992-ben, az akkori politikai helyzetből adódóan szükség volt a falunkban egy olyan szervezetre, amely szerény keretek között olyan közösséget alkotott, amely összetartotta a magyarságot, és azt sugallta: nem elmenni innen, hanem a szülőföldön megtalálni a boldogulást. Az elképzelésünkhöz kapcsolódott a helytörténeti, néprajzi emlékeink feltárása, ápolása. Fő feladatnak tekintettük még az anyanyelvünk és a gyökereink megőrzését. Fontosnak tartottuk a szajáni fiatalság identitásának tudatosítását és a lokálpatriotizmus kialakítását. Jó gárdával indultunk. Alapító tagok voltak: Kőműves Zoltán, Tószegi Rozália, ft. Pósa Gyula, B. Varga László, Szabó Gyöngyi, Váci Ildikó, Törköly (Kabók) Tünde és Tizócki Judit.
* Pedagógiai tapasztalatait miként tudta kamatoztatni a Délibáb munkájában?
- A Kör megalakításához sokban hozzájárult a 35 évig tartott óvónői-pedagógiai
tevékenységem, hiszen az aktivitásokban mindenki megtalálta az érdeklődésének, hajlamának megfelelő munkát. Fontos számomra, hogy minden korosztály részt vesz a tevékenységekben. Már a megalakulásunkkor is elsődlegesnek tartottam, hogy azokat a néprajzi emlékeket elevenítsük fel, amelyek még jelen voltak a falunk életében, például a húsvéti játékokat, a hagyományos tojásfestést, a pünkösdölést, a karácsonyi szokásokat. Hosszú évtizedek után a Délibáb ünnepelte meg elsőként a Szent István-napot alkalmi műsorral.
* Milyen rendezvényekkel foglalkoznak?
- Évente öt főrendezvényünk van. Nézzük csak az idei évet! Megtartottuk a XIII. Húsvéti népi játékokat, és sorra kerül a XII. Tésztafélék, péksütemények és kenyerek kiállítása, a IV. ingyenes néprajzi tábor, a II. Természet kincses kosara elnevezésű ökológiai kiállításunk és a XI. Kálmány Lajos mesemondó verseny elődöntője. Emellett részt veszünk a nagykikindai töknapokon és a környező falvak rendezvényein a népi táncosainkkal is. De tartunk író-olvasó találkozókat, tanítunk kézimunkát (főleg szövést) és népdalokat, valamint helyi jellegű mondákat elevenítünk föl. Gyógynövényeket gyűjtünk, és számon tartjuk a falu gólyáit.
* Hogyan született meg a tájház létrehozásának a gondolata?
- 1992-től kezdve minden évben részt vettünk a magyarországi Mesztegnyőn a
néprajzi táborban, amely mély nyomokat hagyott bennünk. Ott láttuk, hogy a mesztegnyőiek tájjellegű tárgyakat gyűjtenek, amelyekből helyiségeket rendeznek be. Ez adta az ötletet, hogy 1992 tavaszán gyűjteni kezdjünk Szajánban. Csoportosan jártuk a falut utánfutóval. Több száz tárgyat szedtünk, amelyek számunkra kincsek lettek. Ma már több mint ezer tárgy áll a rendelkezésünkre. 1993-ban, Szent Istvánkor megnyitottuk a tájszobáinkat. Most a tájházunk a szövetkezet mellett egy magánházban van. A tulajdonos meghatározott időre bocsátotta a rendelkezésünkre. Sajnos, évek óta mindhiába kilincselünk, hogy megvásároljuk a házat. Hogy is mondjam? Akik tudnának segíteni, valahogy nem akaródznak, és eddig csak ígéreteket kaptunk. Mi, délibábosok sokszor feltesszük a kérdést, vajon hová költözik a tájház, ha a tulajdonos eladja. Úgy gondoljuk, sehova. Legfeljebb az új művelődési ház előterébe kipakolunk, hadd lássák, milyen értékük van a nemzeti hagyományainknak.
* Mennyire könnyű vagy nehéz a bánáti szórványmagyarságban hagyományokkal és kultúrával foglalkozni?
(Az elnök asszonynak bepárásodik a szeme. Potyognak a könnyei. Könnyek az elmúlt időnek harcaiért, a sokszor fuldokló magyarságért, féltésért, ha egyszer talán elnémul az édes anyanyelvünk ezen a tájon. Egy kis idő múlva mégis megtöri a mély csöndet.)
- Látod, elsírom magam. Annyira szeretem ezt a Délibábot! Amikor a tagságon végignézek, és együtt vagyunk: boldog vagyok. Elégedett, mert látom, hogy egy a célunk. De amikor anyagi segítségre lenne szükségünk, akkor látjuk, milyen kevesen vagyunk. És kevés a segítség, mert a kultúra és a hagyományőrzés támogatásában mindig ugyanazok részesülnek, akik közel vannak a tűzhöz. Pedig mi, Szajániak, az 1500 fős magyar katolikus lelkünkkel fenn- és itt akarunk maradni.
* Mennyire elégedett a munkájukkal?
- Annak ellenére, hogy ilyen kevés támogatást kaptunk eddig, elégedettek vagyunk a tevékenységünkkel. Az akarat, a szorgalom megvan, de emellé pénz is kell. Tagságunkban nagyon sok ember megtalálta önmagát, szinte rokon lelkeket látnak egymásban. Amikor találkozunk az utcán, sokan azt mondják, hogy úgy érzik, mintha testvérek lennénk. Jelenleg a legaktívabb tagjaink, akikre bármikor lehet számítani a következők: Juhász Károlyék, Sötét Károlyék, Krizsán Lászlóék, Zombori Vilmosék, Palatinus Lászlóék, Bóka Ferencék, Krizsán Pálék, Zsigovics Jánosék, Budai Ágostonék, Bazsó Mártonék, Kabók Lajosék, Kéri Zoltánék, Palatinus Imréék, Skárity Viktorék, Lukity Józsefék, Süli Ernőék, Hegedűs Zoltánék, Magó Józsefék, Zsikity Annáék, Gyenge Lajosék, Törköly Jánosék, Kormányos Csabáék, Fodor Józsefék, Fejes Erzsébeték, Kőműves Antalék, Baranyi Lajosék, Palatinus Lászlóék, valamint Bíró Ilona, Balázs Lívia, Takács Rozália, Takács Franciska, Adler Éva, Bunford Imre, Nagy Veronika, Gölöncsér Eszter.
* A legközelebbi tervek?
- Fő terv a Tájház megvásárlása. Az aktivitások mellett a társaság fiatalítása. Rendszeresíteni a tájház nyitva tartását és tovább ápolni az együttműködésünket a helyi iskolával, az Ady Endre Művelődési Egyesülettel, a katolikus plébániával, a helyi közösséggel, az óvodával, a szövetkezettel, a vadászokkal, a tűzoltókkal, a Kolping Társasággal, a halastó munkásaival és a tiszahegyesi művelődési egyesülettel.