Walter Roberts amerikai diplomata és író szerint a huszadik század egyik legérdekesebb személyisége Josip Broz Tito volt — áll az American Diplomacy februári számában. Roberts 1960 és 1966 között dolgozott a belgrádi amerikai nagykövetségen, így lehetősége volt közelről megfigyelni a dolgok alakulását a szocialista Jugoszláviában. Többször volt alkalma személyesen is találkozni Titóval, amiről olyan részleteket osztott meg, amelyek nem voltak ismeretesek a nyilvánosság előtt.

Az egyik ilyen visszaemlékezése 1965-ből származik, amikor Avarell Harriman, Lyndon Johnson amerikai elnök kiküldöttje azzal a feladattal látogatott el Jugoszláviába, hogy felkérje Brozt: közvetítsen a vietnami háború befejezése érdekében. Tito nem volt túlzottan lelkes az ötlettől, de végül is megtalálta a közös hangot Harrimannal, így az elkövetkező években jó néhányszor találkoztak még. Robert arról is ír, hogy Harrimann özvegye, Pamela Churchill (első házasságában Winston Churchill fiának volt a felesége) megosztotta vele azt az 1979. évi látogatását, amelyet Tito halála előtt tettek. Broz akkor azt mondta, hogy a halála után Jugoszlávia szét fog esni.

A Titóról való személyes gondolatai kapcsán Robert ugyancsak érdekes betekintést ad az ún. „hoch diplomácia” működésébe. Az amerikai—jugoszláv kapcsolatok legnagyobb kríziséről pedig úgy vélekedik, hogy azt Titónak az 1961-ben Belgrádban (az El nem kötelezettek első konferenciáján) elmondott beszéde provokálta ki.

Az akkori belgrádi amerikai nagykövet, George Kenan egyébként olyan utasítást kapott Washingtontól, hogy hozza világosan a jugoszláv hatóságok tudomására: az USA elvárja, hogy a konferencia megnyitóján Tito beszédében ne legyenek olyan részek, amelyeket esetleg Amerika-ellenesként lehetne értelmezni. Robert azt állítja, hogy olyan visszajelzést kaptak a jugoszláv féltől, hogy nincs mitől tartaniuk, ráadásul ő maga is elolvasta Tito előre megírt beszédét, amelyben nem voltak „vitás” kitételek. Az amerikai diplomaták azonban megdöbbentek, amikor a konferencia megnyitóján élőben hallgatták Tito beszédét, főleg azon a megjegyzésén lepődtek meg, hogy Jugoszlávia „megérti”, a Szovjetunió miért szegte meg a nukleáris kísérletek betiltásával kapcsolatos egyezségeket.

„Kenan ezért hónapokig nem akart megbocsátani, s a Titóval való találkozókat olyannyira kerülte, hogy amikor már muszáj volt sort keríteni rájuk, egyszerűen elutazott a városból.”

Tito portréját megfestve az amerikai diplomata érdekes megfigyeléseket közölt a marsall idegennyelv-ismeretéről is. Bár ugyanúgy beszélt oroszul, akárcsak Kenan nagykövet, a hivatalos találkozók alkalmával ragaszkodott ahhoz, hogy fordítók is jelen legyenek, ő szerb-horvátul, tárgyalópartnere pedig angolul beszélt.

Érdekes az az anekdota is, amely szerint az egyik találkozón a fordító nem igazán találta fel magát, s ezért Robert németre váltott, mert tudta, hogy Tito egy időt Ausztriában töltött mechanikusként. „Igaz, folyékonyan beszélt németül, nyelvtudásának szintje azonban egy autómechanikusé volt. Tito meg is állt a beszéddel, s végül a tolmács segítségével folytattuk. Sokszor feltettem már magamnak azt a kérdést, hogy miért nem akart velem németül társalogni. Úgy vélem, azért, mert tisztában volt vele, hogy a diplomaták nem kommunikálnak ilyen nyelvezettel.”

Broz volt az utolsó olyan államelnök, aki élve látta John Kennedyt. Három héttel a dallasi merénylet előtt ugyanis az USA-ban tartózkodott, s az amerikai elnök mély benyomást tett rá.

„Noha előtte sosem járt a belgrádi amerikai nagykövetségen, személyesen óhajtott részvétet nyilvánítani. Sőt ennél is továbbment — a nagykövettel kívánt beszélni a Kennedy-gyilkosságról.”

Robert egy személyes emlékét is megosztja. Belgrádi, majd genfi kiküldetése után a tudomány felé fordult, s 1973-ban ennek köszönhetően jelent meg a Tito, Mihailović és a szövetség-esek 1941—1945 című monográfiája, amelyet a Foreign Affairs e témában a legjobb könyvnek nyilvánított. Titót az dühítette fel, hogy a kötet olyan adatokat tett közzé, amelyekből kiderült, hogy a partizánok 1943-ban titokban találkoztak a német főparancsnoksággal.

„Tito és szövetségesei évekig azzal vádolták Mihailović tábornokot, hogy a németekkel tárgyalt, s emiatt 1946-ban kivégezték mint hazaárulót. Nagy erőfeszítéseket tettek arra, hogy eltüntessék a partizán—német találkozó nyomait, s ez a felfedezésem vezetett oda, hogy a könyvet betiltották Jugoszláviában.” (A kötetet negyven évvel az első megjelenése után tavaly Szerbiában is kiadták.)

Lekerekítve a Titóról szóló történetet, Roberts arra emlékeztet, hogy a temetése a történelem legnagyobb ilyen jellegű eseménye volt. Négy király, hat herceg, harmincegy államelnök, huszonkettő miniszterelnök, negyvenhét külügyminiszter vett részt rajta. Az amerikai elnök, Jimmy Carter rendkívüli kiküldöttje a saját édesanyja volt. Ennek a szöges ellentéte volt Tito özvegyének, Jovanka Broznak a tavalyi halála, aki pénz és barátok nélkül távozott el.