Várkonyi Zoltán pontosan százkét éve, 1912-ben született Budapesten. Már huszonkét évesen debütált a mozivásznon, méghozzá a Meseautó című örök klasszikusban, mely kiállta az idő próbáját. Egy évvel később a Jókai Mór regényéből készült Az új földesúrban kapott lehetőséget. Miközben a Nemzeti Színházban, valamint a Filmgyárban is számítottak rá, Major Tamással közösen vett részt a munkások és a diákok számára szervezett műsoros esteken.
Mai történetem főszereplője nem azért tudta, milyen a jó színész, mert annyira okos volt, vagy mert hatalmas pszichológiai képességgel lett volna megáldva — hanem, mert óriási tapasztalata volt, ahogy szerinte a mindenkori közönségnek is. Az ugyanis, aki felmegy a színpadra, és ott megszólal, lemeztelenedik. Onnan pedig nincs visszaút, mivel a nagyérdemű vagy megszereti akit lát, vagy elutasítja. Ezért a színház szent. Ha csak egy ember ül a nézőtéren, akkor is úgy kell játszani, mintha zsúfolt volna a ház.
Várkonyi Zoltán pontosan százkét éve, 1912-ben született Budapesten. Már huszonkét évesen debütált a mozivásznon, méghozzá a Meseautó című örök klasszikusban, mely kiállta az idő próbáját. Egy évvel később a Jókai Mór regényéből készült Az új földesúrban kapott lehetőséget. Miközben a Nemzeti Színházban, valamint a Filmgyárban is számítottak rá, Major Tamással közösen vett részt a munkások és a diákok számára szervezett műsoros esteken. 1938-ban már Páger Antal és Tolnay Klári oldalán tűnt fel a Döntő pillanatban. Várkonyit 1945-ben a Művész Színház igazgatójának nevezték ki, s belefogott abba a munkába, amelynek köszönhetően a szakirodalom a huszadik század második felének egyik legfontosabb színházi alakjaként tartja számon. Miközben a Művész, a Nemzeti, majd a Vígszínházban is történelmet írt, filmes karrierjét sem hanyagolta el. Forgatókönyvek is fűződnek a nevéhez, a kamerák előtt pedig olyan remekekben bizonyított, mint az Erkel vagy a Tanítónő. 1955-ben a Harag napja című alkotással képíróként is bemutatkozott. Pályafutása során mintegy harminc mozit rendezett, s néhány kivételtől eltekintve valamennyiben szerepelt is. Megtehette volna, hogy a főszerepeket megtartja magának, pontosan tudta azonban, hogy vannak nála tehetségesebb kollégák is. 1963-ban ismét Páger Antal oldalán láthattuk a Hattyúdalban. Keleti Márton annyira jó kapcsolatot ápolt vele, hogy ezután még hat remekébe hívta meg. A hatvanas évek közepén számos saját munkát is celluloidra rögzített. Az ebből az érából származó Egy magyar nábobbal, valamint a Kárpáthy Zoltánnal a magyar történelmi drámák legkiválóbb darabjait alkotta meg. Jókai Mór a legtöbbször megfilmesített író, akinek műveit már a némafilmes korszakban is feldolgozták. Ám bátran kijelenthetjük, hogy a legnépszerűbb Jókai-adaptációk Várkonyi nevéhez fűződnek. 1968-ban belefogott a magyar mozgókép addigi legnagyobb vállalkozásába. Az Egri csillagok forgatásán több ezer statiszta vett részt, Pilisborosjenőn pedig felépítették az Egri vár szakasztott mását. Várkonyi utolsó munkája a Fekete gyémánt volt. Hattyúdalában egyszerre búcsúzott színészként, rendezőként és íróként is. Nagyságára utaló jelzőket felesleges írni, jelentősége ugyanis fokozhatatlan. Vérbeli „munkásember” volt, aki igazán értett a mesterségéhez, és a közönséget is sikerült kiismernie. Volt ízlése az igényességhez, és persze orra a sikerhez. Maga volt a megbonthatatlan egész megtestesítője, aki a részletekben is mindig a teljességet kereste. Magabiztos volt, ennek ellenére szüntelenül kételkedett. Komolyan vette a munkát, mégis végigjátszotta egész életét. 1972-től 1979-ben bekövetkezett haláláig rektorként vezette a Színház- és Filmművészeti Főiskolát.
Várkonyi Zoltán nagyságára nem könnyű szavakat találni. Kollégái szerint őt nagyon nehéz „elkezdeni és befejezni”. Nem is igazán lehet megfogalmazni. Ő nem egyszerűen IV. Henrik, Hamlet, Széchenyi vagy Möbius. Nem is csupán direktor vagy holmi kétfilléres művész, hanem ő maga Thália szentélyének elemi esszenciája.