Azzal kapcsolatban is számos hasonlóságot tudunk felfedezni, ahogyan az emberi tevékenység, a kapzsiság, az önzés, a megszerezhető előnyök hajszolása kihat a törvényszerűségek megnyilvánulására. Elég az iparosodás, a gazdasági tevékenység nyomán létrejövő környezetszennyezésre gondolni. Az üvegházhatás, a globális felmelegedés, a fajok élőhelyük megszűnése miatti eltűnése, az időjárási szélsőségek mind-mind nagy valószínűséggel a tudatos, de nem kellően megfontolt, csupán a rövid távú célokat szem előtt tartó emberi tevékenység következményei.

Az ember azonban nemcsak a természetes élőhelyeket, a vizet és a levegőt szennyezi, hanem a világ pénzügyeit, ezáltal az egész globális gazdaságot is. Ahogyan a természet, úgy a szabadpiac is visszaüt. Az éghajlatváltozás cunamikat, viharokat, árvizeket, száraz időszakokat eredményez, a túlfűtött gazdaság, a kétes kihelyezések és befektetések pedig pénzügyi katasztrófákat idéznek elő.

Nem múlik el hónap vagy hét úgy, hogy ne hallanánk újabb bankcsődről, állami mentőakcióról, a tőzsde zuhanásáról, bizonyos szektorok, például az ingatlanpiac vagy az autóipar megtorpanásáról, a gazdaság vérkeringését fenntartó hitelezés megbénulásáról. A kapitalizmustól egyébként eddig sem volt idegen a ciklikusan visszatérő válság, a növekedési periódusok rendszeresen krízisbe és recesszióba csaptak át. A furcsa csak az lehet, hogy — néhány kivételtől eltekintve — még a legnevesebb szakemberek sem figyelmeztettek rá. Vagyis nagy valószínűség szerint a legtöbben nem is tudták előrelátni. A globális csődnek viszont minden logika alapján be kellett következnie.

Mindez talán azt is bizonyítja, hogy a közgazdaság szeretne ugyan tudományként működni, de nehéz úgy tudományosnak lenni, ha a vizsgálat tárgya, a gazdasági folyamat eredendő résztvevője — maga az ember — esetenként nélkülözi az objektivitást. A természet- és társadalomtudományok közötti különbség éppen az, hogy a társadalomtudományok esetében a résztvevők önállóan gondolkodó emberek. Ha pedig az eseményekben ilyen egyének vesznek részt, a vizsgálat tárgya már nem korlátozódhat csupán a tényekre, szükségképpen tartalmaznia kellene a résztvevők viselkedését is a különböző helyzetekben. A hagyományos közgazdasági elmélet ezt a problémát az észszerű viselkedés feltételezésével próbálja megkerülni. A legtöbbször abból indul ki, hogy az emberek mindig a legjobbat választják majd ki a lehetőségek közül. Az eredmény egy olyan logikusnak tűnő elmélet, amely hasonlít ugyan a természettudományra, de a gyakorlati valóságra nem minden esetben.

A globális pénzügyi piacok és a makrogazdasági fejlemények elemzése azt bizonyítja, hogy a szabadpiacok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy hosszú időszak átlagában az egyensúly felé tartsanak. A piacok hajlamosak a ciklikus kilengésre, ami előbb vagy utóbb elviselhetetlenné válik, és végül is valamiféle állami beavatkozást, korrekciót igényel. Ha viszont a piacok önmaguktól nem törekednek az egyensúlyra, akkor bizony érvényét veszti a piaci mechanizmus mindenhatóságát hirdető fő érv. Lehet, hogy nincs okunk többé azt hinni, hogy a piacok bármit is optimalizálnak? Ahogyan a környezetünkről sem gondolhatjuk, hogy végzetes következmények nélkül szennyezhetjük, alakíthatjuk.