A nagy köveknél, a kifolyónál már kezdtek gyülekezni a horgászok, és mire a nap felkelt, összeállt a tarka társaság, az autók ott sorakoztak a parttól nem messze.

Érdekes, hogy amíg egy halászhajó is a kikötőben állomásozott, halat még a zavarosban sem lehetett fogni. Sokáig nem értettem, miért van ez így, míg aztán újdonsült horgász ismerősöm el nem magyarázta a dolog mibenlétét. A halászhajók állandóan mozgásban vannak, sokszor még éjjel is kifutnak, ha szükség mutatkozik alapanyagra (halra), hogy a gyár működni tudjon. És most jön lényeg: a gyorsabb munka érdekében a halfeldolgozás már a frissen befutott hajón elkezdődik. A valamirevaló halakat már ott felpucolják. És hová kerülnek a belsőségek? Természetesen a tengerbe, tudván, hogy lakói rövid időn belül úgyis felfalják. Tudja ezt a környék összes hala, és a beérkező hajó hangjára már jó előre oda sereglik, ahol a finom falatokat sejti. Ez a „marsruta” naponta többször is megismétlődhet, minden alkalommal, amikor egy újabb halászhajó fut be a kikötőbe. Ilyenkor még a zavarosban, a kifolyónál sem lehet halat fogni egy ideig, aztán amint elfogy a csemege, a halak lassan visszaszivárognak a „kisebb jóhoz”, és akkor ismét a horgászok léphetnek színre. Tehát voltak ilyen türelmi periódusok is. A pecások nem nagyon izgatták magukat emiatt, békésen vártak. Kinek milyen szerencséje volt, mennyi és mekkora halat sikerült kifognia? Ami engem illet, néha még félkilós-kilós csíkos pért (cipalt) is zsákmányoltam, ott az már nagynak számított. Leggyakrabban azonban a bubákat (šnjurt) fogdostam. Igaz, hogy azok kisebbek voltak, de jó húsosak, szálka nélküliek. Horogra akasztottam két kisebb angolnát is, ami akkor meglepetésnek számított.

Nem mindig üzemelt a Mirna halgyár, például vasárnap sem. Ilyenkor nem folyt a sűrű lé a kövek közül, átlátszóvá vált a tengervíz, a halászhajók sem közlekedtek, valamennyi benn állt a kikötőben. Úgy látszott, nincs hal a közelben, hiszen mélyen bele lehetett látni a vízbe. De azért mindig akadt egy-egy magányos angolna, mely a tengerfenék kövei, növényei között bóklászott, keresve a neki megfelelő falatot. Megpróbáltam egy haldarabot csempészni az orra elé, de azonkívül, hogy jól szemügyre vette, más nem történt, nem kapta be. Aztán az is bebizonyosodott, hogy valójában a többi hal is itt van, csak a fenék közelében, ahol jól elvegyül a tengerfenék színeiben. Ilyenkor az általunk használt felszereléssel nem lehetett őket megfogni. Voltak azonban mások, akik tiszta vízben is tudtak halat zsákmányolni. Ezt is csak véletlenül tudtam meg, amikor egy szünnapon a kifolyóhoz tévedtem. Legnagyobb meglepetésemre néhány olasz horgász — számomra a csodával határos módon — olyan halakat varázsolt ki a fenékig átlátszó vízből, amilyeneket mi csak a zavarosból tudtunk „kitermelni”. Persze akkor jól odafigyeltem, hogy legalább valamit elleshessek abból a tökéletes halfogási módszerből, amelyet ők ott olyan sikeresen alkalmaztak.

Most pedig lássuk, hogy is volt ez.

Volt egy periódus, amikor nem tudom, miért, de a Mirna halfeldolgozó üzemben huzamosabb ideig nem folyt termelés. Nagy csapás volt ez a horgászoknak, mert meg kellett elégedniük a part menti, apró spárokkal. Én viszont nem nyugodtam ebbe bele, ezért időnként elmentem a kifolyóhoz megnézni, hátha történik ott valami. És történt! Egyszer ugyanis olyan horgászokat láttam ott, akik a kristálytiszta tengervízből is nagyon szép halakat fogtak ki. Nos, én azonnal odamentem hozzájuk, hiszen természetesen látni és hallani akartam mindent. De gyorsan kiderült, hogy nem sok hasznát fogom venni a fülemnek, mivel a tapasztalt horgászok olaszok voltak, azt a nyelvet viszont nem beszélem. Maradt tehát a megfigyelés, meresztgettem is a szemem rendesen. De volt is mit látni, hiszen az a fajta horgászat minden volt, csak nem az, amit a helyiektől láttam. Mindjárt gondoltam is, hogy ezek nem akármilyen pecások lehetnek, hanem profik, méghozzá versenyzők. Erre utalt a felszerelésük is, igen hosszú, vékony és könnyű teleszkópbotjaikról szinte hajszálvékony, feltételezhetően szuper-szakítószilárdságú damil lógott le, melyen egy picike sörétólmon meg egy alig látható úszón kívül csak egy icinyke-picinyke horog volt egy csaknem félméteres, még vékonyabb előkén.
A lényeg azonban a csali volt, ezt szerettem volna mindenáron szemügyre venni. Az olaszok olyan gyorsan dolgoztak, hogy alig tudtam követni őket, de azért mégiscsak sikerült ellesni valamit. Természetesen nem egy hagyományos haldarabot tűztek horogra, hanem csak a bőrének egy pici darabkáját, méghozzá pikkelyestül. Egy kis, éles olló segítségével metszették ki a csalinak szánt hal bőréből. Aztán ebben a lapos, a pikkelyektől még ezüstösen csillogó bőrdarabkában rejtették el a horgot, így aztán a hal semmi gyanúsat nem észlelve harapott rá erre az ügyesen álcázott csalira. Szinte hihetetlen, hogy ezzel a módszerrel milyen szép példányokat sikerült kifogniuk. Minden olyan halfajtát kihorgásztak, amelyet mi csak a zavaros vízben tudtunk kipecázni. Persze voltak szakítások is, amikor egy-egy nagyobb hal kapott rá a horogra. De fél perc sem kellett hozzá, és máris új horog került a régi helyére. Csak csodálni tudtam az olasz horgászok ügyességét. Angolnát nem fogtak, de az a nagyon vékony damil talán nem is bírta volna el egy ilyen harcos és méretes állat ellenállását. Viszont zsákmányoltak igen szép spárokat, szalpákat és termetes ciplákat is. Az egész horgászatuk nem tartott tovább néhány óránál, és olyan volt, mint egy „horgászrohambrigád”.

(Folytatjuk)