* Huszonöt évesen jelent meg az első köteted. Mi vitt a költészet irányába?

— Valóban ennyi idős voltam 2009-ben, boldog első kötetesként. A 6van9 kézirata azonban, mely az Erdélyi Híradó Kiadó — Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy sorozat gondozásában jelent meg, már három éve kész volt, csak akkoriban az erdélyi könyvkiadás igen szűkös esztendőket élt meg, nem volt ritka, hogy ennyit kellett várnia egy fiatal költőnek. A könyvet Gáll Attila szerkesztette és Orbán János Dénes gondozta, a tiszteletpéldányokat Páll Zitától vettem át, egy füllesztő nyári délután cipeltem haza a szerkesztőségből az albérletembe az ötven darab könyvet. Nagyon büszke voltam magamra. Még aznap este az Insomnia nevű kávéházban dedikáltam az első példányt Bréda Ferencnek, akinek nagy szerepe volt költői pályaindulásomban. Bár gyerekkorom óta foglalkoztattak a versek, ahogy a betűvetést megismertem, már az írás is érdekelt. Mindig költő akartam lenni, ezt négyéves koromtól tudom. Közölgettem helyi újságokban, gyermek- és ifjúsági lapokban verset, meséket. Az igazi áttörést Kolozsvár hozta el. Orbán János Dénesnek igen sokat köszönhetek, rajtam kívül sok más ma már többkötetes, elismert költő és író is az ő szárnyai alatt bontakozott ki. Nemcsak a debütkötet megjelenésében, hanem az első jelentősebb irodalmi publikációban is nagy szerepe volt. Az első versem ugyanis 2004 februárjában az Irodalmi Jelen Debüt rovatában jelent meg, melyet akkor ő gondozott. Nagyon értékes észrevételekkel látta el a verseimet, még azt is leírta a válaszlevelében, milyen más lapokhoz érdemes verseket küldenem. Bréda Ferencnek, aki már sajnos nincs közöttünk, szintén sokat köszönhetek, tőle nemcsak irodalmat, mitológiát, filozófiát vagy színházi ismereteket lehetett tanulni a kocsmaasztal mellett, hanem az élet fontos tartóköveit, mint a szerelmet, a születést, a családot, a halált, a szellem szabadságát és megannyi mindent meg lehetett beszélni. Tőle hallottam például először Hamvas Béláról, és tőle kaptam kölcsön Szepes Erika és Szerdahelyi István Verstan című könyvét, mely aztán körbe-körbejárt a fiatal költőknél. A 2000-es évek elején és közepén Kolozsvár jelentős szellemi központ volt, egyszersmind egy bohém, nyitott város, ahol egy fiatal költő ki tudott bontakozni.

Varga Melinda (Szentes Zágon felvétele)

* Most már olyannyira otthonosan mozogsz a költészet világában, hogy nemcsak írsz, hanem szerkesztesz is 2013 óta az Irodalmi Jelennél. A saját szövegeid esetében mennyire vagy szöszölős típus? 

— 2013-tól szerkesztem a Debüt rovatot, 2014-től a vers- és interjúrovatot, kezdetben inkább helyszíni tudósításokat írtam, interjúkat készítettem, könyveket recenzáltam. Nagyon szeretem a szerkesztést, a fiatalok verseivel napokat, heteket el tudok szöszölni, fontos számomra a pályainduló költők támogatása, s ezen belül a hölgyekre még hangsúlyosabban odafigyelek. A szerkesztői munka sajnos nem mindig van jó hatással az alkotói tevékenységre, noha kétségtelen, hogy mozgásban tart és motivál, ötleteket ad, egy racionálisabb tevékenység, míg az alkotás szabad, kiszámíthatatlan, szeszélyes. A vers érzékeny műfaj, könnyen elhallgat, ha nem figyelünk rá, nem csalogatjuk, hívogatjuk. Költőként szükségem van a külső szemre, a szerkesztőre, aki megerősít, útba igazít. Böszörményi Zoltánnak, az Irodalmi Jelen alapító-szerkesztőjének szoktam megmutatni a verseim, illetve az utóbbi időben Muszka Sándornak is. Sokat segítenek.

* A színházi világban azt mondják, előny, ha valaki úgy rendez, hogy színészkedett is. Szerinted ez az irodalomban is így van? Jobb szerkesztő az, aki szerző is? Mennyi lemondással jár a szerkesztői munka?

— Teljesen igazad van ebben. Egy költő jó esetben úgy tud szerkeszteni, javasolni, hogy megemeli a másik költőt az észrevételével, ötletével, és segíti a kéziratot kimászni a kátyúból. A szerkesztéshez azonban sok türelem és empátia szükséges. Mindenki azonnal akar publikálni, és természetesen a legnagyobb költőnek hiszi magát, aki tévedhetetlen. A költő általában hiperérzékeny, valamilyen súlyos traumát cipel, nem mindegy, kinek mit ír az ember, hogyan fogalmaz. A szerkesztő van a szerzőért — és nem fordítva. Ez nagyon fontos szempont, nem szabad elfelejteni. 

* Más műfajban nem szeretnéd kipróbálni magad?

— Teljesen lírai alkat vagyok, engem csak a versek érdekelnek, meggyőződésem, hogy a líra az irodalom nagyasszonya. A versíráshoz különleges, felfokozott lelkiállapot szükséges, a vers kegyelmi pillanat, és ez a pillanat nem jön el mindennap. Jó regényt, remek novellákat lehet írni szorgalommal, megfeszített munkatempóval, verseket viszont lehetetlen. Hiába ülünk le az íróasztalhoz, és akarunk mindenáron írni, abból nem lesz hiteles líra. Gyermekkoromban nagyon szerettem a meséket és a mitológiát, talán ez áll a legközelebb a vershez, ugyanolyan bűvös, mágikus a működése. Régóta dédelgetek egy meseregényt magamban, csak sosem volt elég időm megírni. Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy megkaptam a Térey János-ösztöndíjat, a munkatervem része ez a meseregény is. Szellőcske a munkacíme, a tinédzser olvasókhoz fog szólni. 

* A négy köteted közül (6van9, A kék tempó, Űrezüst, Sem a férfiban, sem a tájban) melyik a legkedvesebb számodra, és miért?

— A Sem a férfiban, sem a tájban kötetemmel vagyok szakmai szempontból a legelégedettebb, a legkedvesebb pedig mindig az első, hiszen csak egyszer lehet az ember első kötetes. (Nevet.)

* Jelenleg min dolgozol?

— Hamarosan kijön a nyomdából A fásult kebelnek nincs költészete című verses tudósításokat tartalmazó kiadvány, az Irodalmi Jelen gondozásában fog megjelenni. Ezenkívül még két másik kötetet szeretnék a közeljövőben befejezni, A tizenkét kagylót, valamint A Sas utca és Pacsirta utca sarkán címűt. Illetve az említett meseregényt, a Szellőcskét, és még érlelek magamban egy anyaverseket tartalmazó kötetet. Meglátjuk. A vers képlékeny massza, kiderül, hová futnak ki ezek a kötettervek. 

* Verses tudósítás? Ez mit takar?

— Néhány éve Molnár Vilmos kiváló csíkszeredai író Kolozsváron lépett fel, az Álljunk meg egy szóra esten, ő egy kiváló humorú író, nagyon sokat nevettem a poénokon, a felolvasott szövegeken is. Úgy éreztem, a hagyományos tudósítás nem tudja igazából visszaadni egy-egy estnek a hangulatát, nehéz érzékeltetni a kontextust, melyben egy-egy mondat elhangzott. A hagyományos tudósításokba egyébként is kezdtem belefásulni. Az a vad ötletem támadt, hogy megírom az estet versben. Jók voltak az olvasói reakciók, Vilmos is örült neki, író barátok is biztattak a folytatásra. Aztán egyre több ilyen verses tudósítás követte. Az erdélyi irodalmi élet egy kis szelete rajzolódik ki a könyvből ilyenképp. 

* Párhuzamosan több köteten is dolgozol? Ezek szerint könnyen tudsz átkapcsolni, váltani?

— Csak úgy tűnik, hogy párhuzamosan, igazából a főbb csapások, motívumok más-más időszakokban születtek meg, nem egyszerre. A finomítás, csiszolás, egy-egy plusz, tudatosabban felépített, direkt a ciklushoz írt vers ötlete már párhuzamosan is megy. 

* Milyen számodra a jó vers?

— Farkas Árpád, egyik legkedvesebb költőm szerint a vers megtisztítja az érzelmi járatainkat. Azok a versek, amelyek erre képesek, nem íródtak meg hiába, nem felejtjük el az ilyen művet, sokszor visszatérünk hozzá, olyan, akár egy ima, amely átsegít egy-egy nehezebb pillanaton, kapukat nyit meg egy másik világ felé. Aki nem olvas verseket, érzelmileg korcsosul. Mindenkinek szüksége van a versre.