Agora. Mik is voltak az agorák? Az ókori Görögország piacterei, a görög városok központi terei, szentélykörzetek — bűnösök ide nem léphettek be. Itt szavaztak, ez volt a város politikai életének központja is, Athén agoráján ítélték el Szókratészt is, de ez volt a város társadalmi és kereskedelmi központja is. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, egy olyan hely volt, ahol emberek összejöttek és beszélgettek. Ahogyan pontosan ez volt a célja az Agora programjainak, melyeket szerb nyelven Boris Čegar vezet, magyar nyelven pedig Sárcsevity Hajdú Bea és Tóth Tamara. Különféle filozófiai és társadalmi témák kerülnek előtérbe, olyanok, mint: miként éljünk boldogan, szorongás, önismeret és még sok más. Néha elfelejtünk gondolkodni, a véleménykinyilvánítás sem megy mindenkinek, itt ezt is gyakorolhatjuk. Ráadásul olyan témákról agyalhatunk, amelyekről egyébként nem biztos, hogy tennénk. És mindeközben civil tereket építünk, visszavisszük az utcára a filozófiát, a párbeszédet, idegenek válnak ismerőssé. Ítélkezés nincs, mindenki véleménye érvényes, és mindenki úgy érezheti, itt maximálisan elfogadják. És nem így kellene működnie sok mindennek? De.

Az Agora helyszínei váltakoznak, a Fasizmus áldozatainak tere az egyik fő gyülekezőpont, az emlékmű melletti lépcsők ugyanis kiválóan alkalmasak üldögélésre és beszélgetésre. A legutóbbi Agorát eredetileg a Raichle Ferenc parkba tervezték, ám az eső miatt a Trubadur nevű kávézóba húzódtunk, és hallgattuk először Tóth Tamara (ELTE, PhD) előadását, gondolatait, felvetéseit, majd osztottuk meg sajátjainkat. A téma ezúttal A kirekesztés mechanizmusai volt, és több aspektusát is megvizsgáltuk a deviancia, a társadalmi kirekesztés, elzárás fogalmának, mindezt filozófiai, irodalmi és művészeti alkotások mentén. Most erről számolunk be, hátha olvasóink is kedvet kapnak egy jó kis Agorára a jövőben.

Hieronymus Bosch Bolondok hajója című festménye volt az első kiindulópontunk, mindenki elmondta róla az első asszociációit, egy kicsit a karaktereket is elemeztük, azaz kinek mit mond első látásra a kép. És nem feltétlenül bolondok jutottak eszünkbe. Tamara ezután a Bolondok hajója mondakörről mesélt. A reneszánsz képzeletvilágában jelent meg, mert a korban a tébolyult embereket gyakran hajókra tették. Ezt volt, hogy templomok, volt, hogy kórházak pénzelték, mert nem tudtak mit kezdeni a tébolyult emberekkel, sokszor kizárták őket a városokból, hagyták, hogy elkóboroljanak. Ha pedig zarándokhajókra rakták őket, azt abból az okból tették, mert úgy gondolták, hogy ez a tisztulás útja, hiszen a víz ennek szimbólumaként értelmezhető. Irodalmi alkotásokban is megjelent a bolondok hajója. Van egy híres szatíra, a Ship of fools, mely nagyon népszerű volt ebben a korban, a szöveg egy picit kifigurázza az egyházat.

Mielőtt a filozófiát beemelné, még egy festményt nézünk, elemzünk, ez pedig Pieter Bruegel alkotása, A bolond Margit.

Egy nő, aki mögött ott a középkor, azaz a leprába borult apokaliptikus világ. Arcán a téboly jelei mellett elszántság, tettrekészség is észrevehető. Mint megtudtuk, ebben a korban a bolondsághoz az is hozzákapcsolódott, hogy az emberekhez közel volt a halál, a szenvedés, ez foglalkoztatta őket, s a bolondokról azt gondolták, hogy ők közel állnak a halálhoz, sejtenek valamit a máslétből, amit senki más nem. És visszaugorva Boschhoz, ő a festményén meg is jelenít egy fát, mellyel a tudást hivatott szimbolizálni, tehát a tudás fája ki van tépve, s a bolondok hajójának árbocára helyezik. Sok rejtett jelentés egy festményen belül.

Ezen a ponton került elő a témához kapcsolódó filozófus, azaz Michel Foucault és A bolondság története című munkája, mely áttekinti a társadalom viszonyát a tébolyultakkal. Tamara foglalta össze számunkra Foucault néhány meglátását.

Kezdő állítása, hogy a lepra nem azért tűnt el, mert megtalálták a gyógymódot rá, hanem mert elzárták a leprásokat, ami egy nagyon fontos pillanat a deviancia és a normalitás történetében is, hiszen a társadalom megtanul valamit abból, hogy ha elzárja magától azokat az embereket, akik valamilyen módon károsak számára — s ez absztrakt módon értendő —, az társadalmi gyakorlattá válhat. Könyvében nem azt elemzi, hogy milyen különböző lelki tapasztalatai vannak a bolondságnak, sokkal inkább azt, hogy a társadalom hogyan rekeszti ki a számára nem normális egyedeket. Minden kor másféle őrültséget állapít meg, melyet aztán eltávolít magától, de a szegényeket és a hajléktalanokat is elzárták, nem csak a leprásokat — ismertette Tamara Foucault gondolatait, melyekbe csak még inkább belemerültünk.

Foucault szerint a társadalmi gyakorlatok nagyon fontosak. A későbbi pszichológiai, pszichiátriai intézményrendszer valójában az elzárásra épült rá. Hogy mit teszünk például egy demens emberrel, arra van egy ismert társadalmi gyakorlatunk, de ha látunk egy húszéves szellemileg sérült embert, nem tudjuk, mit kell csinálni vele. Hiányzik a társadalmi gyakorlat, Foucault szerint azért, mert ezeket az embereket elzárjuk, hogy ne is lássuk őket. S ezt mind a leprától eredezteti. Ha tudnánk, hogyan kell velük bánni, nem éreznénk magunkat szerencsétlennek, nem kerülnénk ezeket a helyzeteket.

A bolondsághoz valamilyen tudás kapcsolódott. Valami, amire kíváncsi leszek, valami, amit csak ő tud, sőt, lehet, hogy jobban megért valamit a világból, mint én. Foucault szerint azzal, hogy a racionalitás piedesztálra kerül, valójában uralmunkat gyakoroljuk a bolondok fölött, hiszen mi mindent értünk, ők nem. De lehet, hogy ezt a legnagyobb butaságból mondjuk, egy hatalmi pozícióból.

Foucault szerint az őrület időben is meg van határozva, hiszen száz éve egészen mást gondoltunk deviánsnak, mint ma. Ezen a ponton beszélgettünk a művészekről, az érzékenyebb, kicsapongóbb emberekről, munkahelyekről — ott is változik, hol fogadnak el egy ilyen embert, hol nem. Tehát nemcsak koronként, hanem intézményenként is máshogy kezeljük az ilyen embereket, akik nem feltétlenül tébolyultak, csak, mondjuk, impulzívabbak, érzékenyebbek. 

A filozófus szerint az emberiség nem azt a következtetést vonta le mindebből, hogy meglátta a különböző mentális állapotokat, és elkezdte őket megfigyelni, kíváncsivá vált, leírta, hogy milyenek, hanem ennek éppen az ellenkezője történt. Felfedeztük az elzárást, s azért, hogy ezt a kegyetlen viselkedést igazoljuk, létrehoztuk azokat a tudományokat, amelyek úgyszólván morálisan, jogilag igazolják azt, hogy ezt miért csináljuk.

Az még egy nagy gondolati különbség, hogy az elzárással elvettünk mindenféle tudást a tébolyultak kezéből, megszűnt az a feltételezés, hogy nekik lehet mondanivalójuk számunkra. Foucault értelmezésében ez egy nagy különbség.

A beszélgetésben Tamara egy újabb gondolatkört hozott be, mely szerint szükségünk van a bolondokra, arra, hogy legyenek. Foucault azt mondja, az egyik tényező, mely miatt ez így van, a könyörületesség és az irgalmasság. Azazhogy én mint normálisnak kategorizált ember gyakorolhassam ezeket az erényeket, amikor segítem a tébolyult embereket, szervezeteket. A másik, amiért szükségünk van rájuk, az a rend és a fegyelem fenntartása, hiszen ahhoz, hogy társadalmunkat jól tudjuk szervezni, rendet tudjunk benne teremteni, ahhoz szükség van az elzárási eszközökre, a kategorizációs gyakorlatokra.

A beszélgetés vége felé közeledve az a gondolat is elhangzott, hogy a bolondokat egy teljesen más nézőpontból is tudjuk vizsgálni, hiszen van egy jelentéskör, melyben szentnek és morálisan tisztának gondoljuk őket. Nincs gonosz cselekedetük. Tamara Forrest Gump példáját hozta be, aki egy picit együgyű, de morálisan kikezdhetetlen. Szent Pál egyik ideillő leveléből idézett, majd egy újabb filozófust, Emmanuel Lévinast is beemelte a téma kapcsán, hiszen mint minden téma, ez is tele van ellentmondásokkal, ha közelebbről megvizsgáljuk. Lévinas a II. világháborúban veszítette el egész családját. Ő azt mondja: Amikor megpróbálok megismerni egy másik embert, akkor nem alacsonyíthatom őt le egy megismerendő tárgy rangjára. Tiszteletben kell tartanom, hogy a másik ember teljesen és megismerhetetlenül, abszolút módon másmilyen, mint én, és ez a tény sérthetetlen, hiszen ha nem az, akkor annak például egy holokauszt lehet a következménye. Nem kategorizálhatok egy másik embert, s ez nemcsak egy széplelkű gesztus, hanem a legnagyobb feladata a moralitásunknak, hogy a másik ember totális másságát tiszteletben tartsuk. Mint írja: a másik ember szemét megfoghatom, de a tekintetét nem, ahhoz soha nem férhetek hozzá.

Ezután már személyes történetek mentén folytatódott a beszélgetés, de erről már nem számolunk be. Jöjjenek legközelebb olvasóink is, beszélgessenek, gondolkodjanak, merüljenek el egy témában, hiszen az Agora foglalkozásai a jövőben is folytatódnak, további információért kövessék a Klara i Rosa oldalát.