Vasárnap este. Miután hivatalosan és igen nyomatékosan tudtunkra adták, miszerint a következő naptól kezdve nem szabad iskolába mennünk, felfordult az életünk. Mivel senki sem szeretné, ha tanévet kellene ismételni, mondták, ezért az oktatást interneten keresztül szerveznék meg. Sajnos e feladatot — máris úgy érzem — nagyon kevés tanár tudja hatékonyan megoldani. Egyes tanárok Messengeren adják meg a házit, mások Facebook-csoportba halmozzák a leckét. Oktatóvideókat küldenek nekünk, vagy csak feladják, mit másoljunk át a füzetbe. A testnevelés pedig még ennél is cifrább dimenzió...

Idehaza. A helyzet idehaza is feszült. Minden családtagunk itthon van. Mindenki a számítógép előtt ül. Mindenki dolgozik. A szüleim a tananyagot készítik elő a diákjaiknak, mi meg a tesómmal este 10-ig házit írunk. A korábbi időkhöz képest most mindig együtt reggelizünk, ebédelünk és vacsorázunk, viszont a temérdek napi kötelezettségeink mellett közös filmezésre és társasjátékozásra már sem időnk, sem erőnk nem marad. Anyukám telefonja kétpercenként csörög, és teljesen forró. Olyannyira, hogy akár tojást is lehetne sütni rajta. Apukám az öcsémmel próbálja megtanulni a zongoraórára kapott tananyagot... Majd jönnek a válaszvideók. A bizonyítékok, hogy nem vesszük félvállról a dolgokat. Nagyon nehéz így tanulni minden tantárgyból, a szüleimnek pedig az osztályaikra is illik felügyelniük. Anyukám informatikát, biológiát, fizikát és kémiát tanít, apukám pedig zenét. Ezeken az újfajta munkanapokon szinte alig szólunk egymáshoz. Amikor nincs szolgálatban, anyukám kenyeret süt, meg fertőtlenít, apukám pedig fűt. Ő a magában felgyülemlett feszültséget zenéléssel igyekszik levezetni, több-kevesebb sikerrel.

Mit szépítsem? Teljesen össze vagyok zavarodva, és egyáltalán nem érzem jól magam így, emberekkel összezárva. Dacára annak, hogy ezek az emberek történetesen a családom. Ha tehetném, legszívesebben beköltöznék egy erdőbe, ahol nyugodtan, zavartalanul olvashatnék...

Igyekszem megnyugodni. Mert tudom, hiszem, egyszer ez is elmúlik. A tantárgyaink mellett most felelősségtudatból is vizsgázunk.

Győri Lívia, Torontálvásárhely

Martinek Imre felvétele

Ritkán, vagyis szinte soha nem nézek/hallgatok híreket, viszont arra a december esti híradásra mégis felfigyeltem. Egy furcsa nevű vírust emlegettek benne. Ösztönösen lapoztam fel hirtelen a világtérképet, de mivel úgy találtam, a glóbuszunk túloldalán levő Kínától azért eléggé messzi vagyunk, gyorsan napirendre tértem a dolgok felett.

Hetekkel később aztán errefelé is gyülekezni kezdtek a viharfelhők. A hangtalan kopogtatás úgy visszhangzott, akár egy villámcsapás: az egyébként mindig hangoskodó és vidám kedélyű családunk hirtelen elcsendesedett. Anyu szeme könnyes lett, és egy árva szó nélkül nézett rám és apura. Apu, aki persze igyekezett leplezni idegességét, komoly hangon csak annyit mondott, hogy ilyenkor a szakemberek tanácsát mindannyiunknak szigorúan be kell tartanunk. Megszűntek a délutáni kávézások a szomszédokkal, illetve az esti sétáink is elmaradtak. Pedig hogy vártuk a jó időt, a tavasz érkezését!

A hírek most már engem is érdekelni kezdtek, noha napról napra egyre lehangolóbbak voltak. A rendelkezések folytán nagyszüleim például egyáltalán nem hagyhatják el házukat. Amire szükségük lehet, azt apunak vagy anyunak kell beszereznie, és elvinnie nekik. A rendes iskolai órák beszüntetésével pedig egy újabb változás állt be. A szobámból tantermet csináltam. Valahogy úgy érzem, mintha sokkal többet tanulnék, mint korábban, amikor még naponta bejártunk az élőszavas tanóráinkra. Melyek nekem személy szerint nagyon hiányoznak. Az előadások, a találkozások, amikor sokkal könnyebben kérhettem segítséget és útbaigazítást tanáraimtól, ha bármiben is megakadtam.

Osztályomra az idén kisérettségi is vár. Egy újabb izgalom, sok-sok megválaszolatlan kérdéssel. Miközben e sorokat körmölöm, bizakodva, hogy e cudar kórság mégiscsak elkerül bennünket, valahol önmagamról is el-elgondolkodom. Tizennégy éves vagyok, és pályaválasztás előtt állok. Hova, merre tovább? Bár tudnám, mire is van igazán hajlamom és képességem! Kemény dió. Egy dologhoz azonban nem fér semmiféle kétség: bármit is választok majd, igyekszem derekasan helytállni. Mint a szüleim is teszik.

Rácz Mónika, Torontálvásárhely