XXI. század. Minden és mindenki rohan körülöttünk, az élet meg el mellettünk. Ma már a legtöbben nem együtt, csak egymás mellett élnek.
Reggel ugrás a mókuskerékbe, este legfeljebb egy kis tévézés, aztán irány az ágy. Másnap ugyanaz. A hétvége sok családnál a nagybevásárlás ideje. Anyuka, apuka megy a saját „dolgai” után, a gyerekek maradnak a szupermarketek játszósarkában.
Aztán amikor a verejtékes munkával megkeresett pénz elfogy, összeszedik a gyerekeket, és hazamennek. Otthon sem közösen töltik az estét. Igen, egy fedél alatt, de nem együtt. Apuka meccset néz, anyuka a konyhában tesz-vesz, vagy a haját szárítja be, hogy hétfő reggelre szép legyen, az egyik gyerek a mobiltelefonján játszik valamit, a másik meg a táblagépén. Így telik a vasárnap este.
Ismerős? Lehet, hogy itt, nálunk még nem, de egy kicsit nyugatabbra már ez a bevált szokás. A gyerekekre nem a nagyszülő vigyáz, hanem a családdal együtt élő dadus, aki sok esetben nem sokkal idősebb a rábízott gyerekeknél.
Keressük az élet értelmét, és közben szenvedünk a társas magánytól. Egyedül is rossz magányosnak lenni, hát még társaságban! Vajon miért van az, hogy időnként a világ legirigyeltebb, legsikeresebb emberei is összeomlanak? Hát nem elég nekik a gazdagságuk, a milliónyi rajongó szeretete?
Nem, nem elég. Erről beszélt egy kedves hitoktató ismerősöm is a közelmúltban, egy iskolai előadáson. A hetedikes-nyolcadikos tanulóknak feltette a kérdést: mit gondoltok, hány igaz barátotok van? A válasz általában kettő-három volt. Ekkor feltette a második kérdést: és mit gondoltok, hányan vannak, akik ellenségként tekintenek rátok? Akik valamiért irigyek, akik nem tudnak örülni a sikereidnek, viszont jóleső érzés tölti el őket, ha kudarcot vallasz valamiben? A válasz általában az volt, hogy sok. Aztán következett a harmadik kérdés: vajon megtörténhet-e, hogy az igaz barátod is néha hasonlóan érez? Megtörténhet-e, hogy esetleg örültél a barátod kudarcának, titkon, mélyen, legbelül? A gyerekek összenéztek. Azután szinte mindenki bevallotta, hogy életében legalább egyszer-kétszer érzett már így. Az ismerősöm ekkor ezt mondta: látjátok, ezért vagyunk magányosak, még akkor is, ha millió barát vesz körül bennünket. Nem tudunk őszintén örülni a másik sikerének, mert nem tiszta a szívünk, mert a rohanó világban nemcsak eltávolodtunk Istentől, de hátat is fordítottunk neki. Egyszerű az ok: mindnyájan a saját utunkat akarjuk járni. És mint ez a példa is mutatja, ez az önző és akaratos magatartás jellemez mindenkit, ez minden baj gyökere. Több családi gondot és válást idéz elő, mint bármi más.
Amíg a saját utunkat járjuk, és csak a magunk dolgát tartjuk fontosnak, nem ismerhetjük meg Isten szeretetét. Isten azonban ennek ellenére is szeret, magához akar vonni bennünket. Isten azt is mondta: aki vétkezik, az hal meg. És mivel ezen a Földön mindannyian vétkesek vagyunk, megérdemeljük, hogy meghaljunk. Viszont Isten szeret bennünket, meg akar bocsátani, de nem lehet igazságtalan sem. Úgyhogy mivel igazságos, nem hagyhatja bűneinket büntetés nélkül, és nem tehet úgy, mintha nem tudna róluk. Hogy nyújtott Isten menekülést számunkra úgy, hogy közben igazságos is maradjon? Azzal, hogy magára vette a büntetést. Ezért küldte Fiát a földre.
Mindig csodálattal néztem azokra az emberekre, akik mélyen megélik és nem szégyellik a hitüket (a hétköznapokban sem), felvállalják, harcolnak érte. Nem „muszájból”, hanem Isten iránti szeretetből járnak szentmisére. És úgy látom, ebből az Isten iránti szeretetből bőven jut másoknak is, a családnak, a barátoknak, irigykedés és féltékenység nélkül. Ezektől az emberektől kellene tanulnunk, róluk kellene példát vennünk. Akkor talán a szorongató, társas magány is elmúlna ebben a rohanó világban...