Tamásfalvi utcarészlet

,,A világvége, mégis a világ közepe”
Tamásfalva, ez a piciny bánsági falu elfeledett vidéken fekszik. A román határtól pár kilométerre terül el, abban a térségben, melyet most elsősorban az árvíz miatt emleget a média. Az Osztrák-Magyar Monarchia idejéből való makadámút vezet a faluba, az egykori szebb időket hirdetve az erre tévedő vándornak. A falu igen elöregedett, házai közül nem egy üres vagy omladozófélben van. Ez az oka az ingatlan alacsony árának, házat itt már 300-400 euróért is lehet venni. Most mintegy nyolcszázan lakják Tamásfalvát, holott az ötvenes években több mint kétezer-háromszáz lelket számlált. A falu romlása a hetvenes években kezdődött, az iparosítással egyre többen és többen vándoroltak el innen a jobb megélhetés reményében városokba, távoli országokba. Csak Ausztráliában 25 tamásfalvi család él.
A svájci Luzernben élő Tuba Sándor - akinek a nemzedéke az idén hatvanéves - gondolt egy nagyot, s a földijével, Kotok Jenővel való megállapodása után összetrombitálta szülőfalujába, Tamásfalvára az 1945-ben születetteket. Persze, mint minden kezdet, ez is nehéz volt, hiszen akadtak olyanok, akik berzenkedtek, kételkedtek a sikerben, de a kitartás meghozta gyümölcsét: az egykori és mostani tamásfalviak évtizedek után újra láthatták egymást. Mint Tuba úr mondja, annak idején 44-en kezdték el az általános iskolát, s 36-an fejezték be. Tíz egykori osztálytársuk időközben elhalálozott. Megérett tehát az idő arra, hogy az egykori népes diáksereg találkozót adjon egymásnak. Május közepén egy hétvégére megtelt a tamásfalvi művelődési ház épülete, s Ausztráliából, Németországból, Svájcból, Horvátországból, Ausztriából és az Egyesült Államokból érkezett ,,külföldi vendégek”, rég látott ismerősök és barátok találkoztak újra, és emlékeztek fiatalkori éveikre. Persze, nem mindenki jött az Óperenciás-tengeren túlról, vagy a boldog Nyugatról, hiszen sokan itthon maradtak, így Szabadkáról, Becskerekről, Magyarcsernyéről, s a Vajdaság számos más helyiségéből is itt voltak az egykori tamásfalviak.
Tuba Sándor először 1971-ben ment szerencsét próbálni a Nyugatra. Egy évtized múlva hazatért, de itthon a hatóságok elvették az útlevelét, mert kiállt a temploma mellett, s bizony ez azokban az években a mindenható párt szemében nem számított dicséretes tettnek. Nyolc évet újra itthon töltött, s 1993-ban, amikor ismét viharfelhők gyülekeztek a délvidéki magyarság felett, megint csak külföldre utazott, de most nyolc évig megakadályozták abban, hogy hazajöhessen - meséli élete történetét Tuba Sándor, és nevetve hozzáfűzi, hogy noha a falu valóban a világ vége, neki mégis a világ közepe, s nyugdíjaztatása után szeretne itt maradni.
Régi emlékek sodrásában
Körsétát teszünk a teremben, s találomra szólítjuk meg az egymással beszélgető embereket. Túri János feleségével Bécsből látogatott haza, s mint mondja, nagyon jó újra itthon lenni. ,,Újvidéken fejeztem a középiskolát, s a feleségemmel úgy láttuk jónak, ha egy nagyobb lépést teszünk, és külföldre költözünk. Húszéves koromtól kinn élünk. Németországban laktunk tizenkét évig, majd hazajöttünk, és itthon, Újvidéken szerettünk volna érvényesülni, de a terveink sajnos nem váltak valóra, és nyolcévi próbálkozás után 1989-ben végleg külföldre költöztünk. Azóta Ausztriában, Bécsben élünk. Amikor csak alkalmunk van rá, mindig hazalátogatunk, szinte minden évben voltunk itthon” - mondta érdeklődésünkre Túri János.
Fogel Mária nem látogathat haza gyakorta, mivel a messzi Ausztráliában él családjával:
- Férjemmel, Lászlóval érkeztünk. Mindketten tamásfalviak, s immár nyugdíjasok vagyunk. Huszonnégy éves voltam, amikor elköltöztem a faluból. 1969-ben Ausztráliában, Melbourne-ben telepedtünk le. Már harminchat éve ebben a városban élünk a férjemmel, sőt azóta a két lányommal meg a hat unokámmal. Nagyon jó érzés hazajönni, újból látni a régi arcokat, osztálytársakat, hiszen legutóbb 1983-ban voltunk Tamásfalván. Amióta Ausztráliában élünk, csak kétszer tudtunk hazajönni, gyermekeink is sajnos csak egyszer, 1983-ban jöhettek. Nekik akkor ez nagy élmény volt, élvezték a falusi életet. Gyerekeink és az unokáink is beszélnek magyarul, igyekeztünk őket magyar szellemiségben nevelni. A nyolcvanegy éves édesanyám is Melbourne-ben él. Fogel Mária szavaiból kiderül, hogy nagyon sajnálja szülőfaluját: ,,Tamásfalva nagyon megváltozott, tönkrementek az épületek, az emberek, a fiatalok elhagyják a falut, nincs munkalehetőség. Bizonyos szempontból azonban még mindig vonzónak találom a falusi életet. Melbourne-ben a gyerekek nem járkálhatnak és játszhatnak szabadon az utcákon, itt falun azonban más, mindenki ismer mindenkit.”
Kurunci Erzsébet Németországból látogatott haza, s mint mondja, 1969 óta ott él, de évente hazajár. Mivel azonban a szülei nemrégiben elhaláloztak, Erzsébet asszony attól tart, hogy ezentúl ritkábban látogatják meg szülőhelyüket. Meghatódva mondja, hogy nagyon különös érzéssel tölti el ez a találkozó. Újra felelevenednek a régi emlékek, a gyermekkor.
Az egykori tamásfalviak a gyülekező után a falu templomában szentmisén vettek részt, s könyörögtek a Mindenhatóhoz, hogy a falujukat megoltalmazza s felvirágoztassa. Nem feledkeztek meg az eltávozottakról sem, s felkeresték a falu határában lévő ,,Ort der Ruhe-t”, a csend kertjét, ahol szomorúan állapították meg, hogy bizony a falu lakosságának fogyatkozásával egyre kevesebben maradna, kik rendben tartanák a temetőt. Elhagyatott német sírok mellett nyugszanak az egykori jó barátok, régi szerelmek, férj, feleség, édesanya és édesapa. Közös imádsággal emlékeztek meg a holtakról, s elhelyezték sírhantjukon a kegyelet és az emlékezés virágait.
,,Tanár úr, kérem..."
A hatvanévesek nemzedéke a mostani iskola felé ballagott. Mint megtudjuk, egykoron egy német gazda háza volt, az államosítása után kapott benne helyet az iskola. Az akkori kisdiákoknak, a mostani hatvanéveseknek bizony a szemben lévő, mostanra igen roskatag állapotban levő épület volt az iskolájuk. Az egyik helybélitől megtudjuk, hogy most összevont tagozatok működnek benne, elsőbe jelenleg két magyar kisdiák jár. Keserű a felismerés: ötven év elteltével tehát negyvennégyről kettőre csökkent az elsős magyar kisdiákok száma, és félő, hogy jövőre már nem lesz elsős magyar kisdiák a faluban. No de nem elmélkedtünk tovább, mert egy igen fürge mozgású öregúrra leszünk figyelmesek, a kilencvenhárom esztendős, Magyarcsernyén élő Nagy Istvánra, az osztály egykori tanítójára. Az egyik teremben nagy a sürgés-forgás. A volt diákok, régi barátok ennyi év után is emlékeztek rá, hogy egykoron hol, ki mellett ültek az iskolapadban, s ugyanebben a sorrendben foglaltak most is helyet. Kicsit furcsának tűnt a ,,Tanár úr, kérem...” megszólítás a hatvanesztendősök szájából, talán megmosolyogtuk volna más helyzetben, de most a meghatottságtól csak némán és csendben figyeltünk. A megkopott, poros, sárga vén naplóban egykori kisdiákok neve sorakozik. A mostani nagyapáké és nagymamáké. Névsorolvasás következett, s a tanár úr bizony pedáns rendben, éppúgy, mint öt évtizeddel ezelőtt, kipipálta a jelenlévőket, és mínuszt húzott a hiányzókhoz.
A meghatottságtól nehezen ment a bemutatkozás. S a zavar érthető is, hiszen pár percbe kellett sűríteni hat évtized eseményét, élményét, s ez bizony nem könnyű. Az ember átgondolva életét, akarva-akaratlanul is a legfontosabbakra összpontosít, s akadozva, meghatottan mondja el pár mondatba tömörítve élete folyamát.
Az osztályfőnöki óra után újra a művelődési otthon a fő színtér. Egyre többen és többen jönnek, s a zenészek közreműködésével régi, örökzöld melódiák csendülnek fel. Mindenki arcán meghatódottság látszik, s bizonyára a régi idők emlékei kavarognak a fejekben. Körbeállnak a régi osztálytársak, közösen hallgatják a szomorkás nótát, s emlékeznek gyermekkoruk falujára. No de aztán a móka kerekedik felül, s hangos muzsikaszó mellett - akár egy lakodalomban - jókedvre derül öreg és fiatal egyaránt. A hajnalig tartó mulatság után a kis közösség nyugovóra tért. Pár napot még együtt töltöttek, régi emlékeket felidézve. És aztán mindenki élete visszazökken megszokott medrébe, s ki-ki ott folytatja, ahol előtte abbahagyta. Nem tudjuk, milyen érzéssel utaztak haza az egykori tamásfalviak választott otthonukba, csak annyit üzenhetünk nekik - egy kérdő mondatban - innét a távolból, hogy volt diákok, régi jó barátok, jövő májusban ugye újra visszataláltok?