Valahol Ürményházán ismerkedtünk meg, az akkor még működő fordítótáborban, és azzal a kérdéssel hívott fel, érdekelne-e egy ötvenéves érettségi találkozó, melyet a volt osztálytársaival szerveztek meg.

Amíg készülődtem az eseményre, utánajártam, hogy a nagybecskereki Október 2-a Általános Iskolában egykoron két magyar osztály működött évfolyamonként, a ’90-es évek közepén pedig teljesen megszüntették a magyar anyanyelven tanulók tagozatát, mert nem volt rá igény.

Az osztálytalálkozó napján is két tagozat egykori diákjai gyülekeztek Muzslyán, az úgynevezett Homokos partján, a Csepeli-tónál, egy kis vendégfogadóban. Arra gondoltam, egy kicsit később megyek, hogy ne zavarjam meg a találkozás örömmámorát. A jelezett időpont után egy órával jelentem meg, ám még így is korán érkeztem.

Leültem, és hallgattam a beszámolókat. Meglepőnek találtam, hogy mindenki az érettségi utáni időszakkal kezdi az elmúlt évek ismertetését. Érdekesnél érdekesebb élettörténeteket hallottam, de akkor még nem tudtam, hogy két muzslyai, régi diák között miért alakul ki viccelődős szópárbaj, hogy ki kit nem ismert meg a közelmúltig. Jó idő eltelt, mire rájöttem, ezeknek az embereknek a nagy többsége valóban ötven éve nem találkozott egymással! A szélrózsa minden irányába szétszéledtek a világban, és eddig nem volt rá alkalmuk, hogy összejövetelt szervezzenek. Sokan fájlalták, hogy a hölgyek közül néhányra rá sem találtak, mert férjhez mentek, és hiába keresték őket leánykori nevük alapján. A tanáraik közül már csak kevesen élnek, az egészségi állapotára hivatkozva sajnos senki sem vállalta, hogy meg is jelenik a rendezvényen.

Négy régi diákkal beszélgettem, elsőként Cseh Irénkével, akitől a meghívás érkezett. Elmondta, ő hatodik osztályos korában került át a Žarko Zrenjanin Általános Iskolából az újonnan felépült Október 2-a tanintézménybe, ahol a hatodikosokat kettéosztották, így két tagozaton tanulhattak tovább. Kiváló tanáraik voltak, mindegyikre szeretettel gondol vissza. Ezt alátámasztva jegyezte meg, hogy az egykori diákokból is kiváló emberek lettek. Mint ahogyan az az elhangzottakból is kiderült, mindenki megállta a helyét a munkája során és az eddigi élete folyamán. Lett belőlük ezredes, nem is egy, akik — sajnos — végigküzdötték a háborús időszakot, volt, aki portásként dolgozott, vagy szobafestőként kereste a kenyeret, de a lényeg, hogy mindannyian megtalálták a helyüket. Irénke lett csak tanár, jelenleg Szabadkán él, a felsőoktatásból ment nyugdíjba. Nagyon örült, hogy erre az alkalomra huszonnyolcan megjelentek a két osztályból, de kijelentette, jövőre intenzívebb kutatásba kezdenek, hogy megleljék azokat az osztálytársnőiket is, akiket most nem sikerült elhívniuk. A tervek szerint ugyanis a jövőben évente szeretnének találkozni.

Miglinczi Mihály szerint mindenki nagyon megváltozott. Először be kellett egymásnak mutatkozniuk, hogy tudják, kivel is állnak szemben, de később már ismerősnek tűnt egy-egy gesztus, hangszín. Megtudtam azt is, hogy főleg Európában szóródott szét a társaság, és sokan vannak a régi Jugoszlávia tagköztársaságaiban is. Mihály 1991 óta él Szegeden, ott a családja, a gyerekei Magyarországon jártak iskolába. Mint említette, ő is mind ritkábban jön „haza” Nagybecskerekre, szinte évi két-három alkalomra szűkült az ideutazás, amióta a szüleit is elvitte Szegedre. Mivel rokonsága sem maradt, szinte már nincs is miért a Bega menti városba jönnie. Az elmondottakhoz hozzáfűzte, okleveles építőmérnökként két éve ment nyugdíjba, de azóta valójában csak egy napot nem dolgozott. Szereti a munkáját, egészséggel is bírja, és feladatból sincs hiány. Szabadideje kevés marad, de azt megpróbálja beosztani, hogy hasznos legyen a család, illetve az unokák számára is.

Balázs György tősgyökeres nagybecskereki. Mint mesélte, eddig nem volt alkalmuk megszervezni az osztálytalálkozót, pedig valamennyien jóbarátok voltak, a tanárok is szerették őket, de elváltak útjaik. Azt is majdhogynem véletlennek lehet nevezni, hogy ötven év után ismét itt vannak. Persze mindannyiuknak sokat számított a régi barátság, és örömmel jöttek, ami a beszélgetések során is kiderült. Mosolyogva nézett végig a társaságon, miközben alig tudtak egymástól szóhoz jutni, mindenki felidézte a múltat, eszükbe jutott valami érdekes történet a régi időkből, jókat nosztalgiáztak.

Csáki Ferenc Zágrábból érkezett a találkozóra, és nagyon jól érezte magát. Leírhatatlannak nevezte ezt a helyzetet, hiszen ő maga is tizenöt évesen hagyta el Nagybecskereket. Eleinte az iskolai kötelezettségi, később a munkája miatt járt haza egyre ritkábban. Nagyon örült, hogy viszontláthatta a régi osztálytársait, csak azt fájlalta, hogy voltak olyanok is, akik nem akartak eljönni, pedig megtehették volna. Bennük sajnos nem tudatosodott, hogy milyen felejthetetlen élményről mondanak le! Ő a nyolcadik osztályt befejezve Mostarban tanult, azután katonapilótaként dolgozott 19 évet, MIG—21-et és MIG—29-es repülőgépet vezetett, Bihaćon volt csoportvezető, végül alezredes lett, mely igen megbecsült cím volt a régi hadseregben. Ehhez a munkához nagyon fontos a magabiztosság, hiszen a parancsnoksága alatt 26 pilóta és 250 katona szolgált. Nagy felelősséggel járt ez a poszt, gondoskodnia kellett az embereiről. Amikor kitört a háború, magyarként megtapasztalta, hogy a testvériség-egység „elveszett”. Amíg szükség volt rá, kihasználták az ismerettségét, de később minden kisebbségi jogától megfosztották, és egyszerűen félredobták. Mindmáig magába zárva tartja, a legközelebbi családtagjainak sem mondta el mindazt, amit átélt annak érdekében, hogy a családjának ne essék baja. Arra kényszerült, hogy elhagyja a hadsereget, de mivel egy igen fontos dokumentumot nem adott ki az ország — hogy nem tartanak rá igényt a katonaságban —, így utasszállító repülőgépet sem vezethetett, holott erre minden képesítése megvolt. Egyszerű munkásként helyezkedett el egy tejgyárban, és ott dolgozott, habár ezt a munkahelyet sem volt könnyű megszereznie — alezredesként. Igaz, hogy megbecsülték és többször kiemelten díjazták a szorgalmát, de ettől eltekintve ma is ha repülő száll el az égen, akaratlanul is felnéz, és pontosan tudja, milyen gépről van szó. Az unokákkal is sokat foglalkozik, tanítgatja őket magyarul, és ebben igazán örömét leli.

A szerző felvételei

A maga módján mindegyik élettörténet érdekesnek hangzott, és jó volt látni a sugárzó arcokat. A jelenlevők fényképeztek, a fotók közül sok felkerült a közösségi hálóra, mert, mint mondták, könnyen előfordulhat, hogy éppen ily módon bukkannak majd rá egy-egy osztálytársukra.