Találkozások (2.)
Molnár Krekity Olga
2013.10.02.
LXVIII. évf. 40. szám
Találkozások (2.)

„Nem marad le az ember semmiről, a fontos dolgok előbb-utóbb kiderülnek. Ami picit azt jelenti, hogy légy elégedett. Ott van körülötted minden, igazából minden ahhoz, hogy boldog légy. A nagy boldogságokat egy kezemen meg tudom számolni, azok a nagyon nagyok. De a kicsik... azokból rengeteg van. Egyfolytában.” — Schäffer Erzsébet gazdag élettapasztalatait osztjuk meg olvasóinkkal, Kishegyesen járva mesélte el az alábbi történeteket nekünk.

Azt figyeltem meg, hogy nem szeretünk kérni. Még családon belül sem. Mert az olyan jó lenne, ha a lányunk magától elmosogatna… Az utcán is így van ezzel az ember. Sokat utazom könyvbemutatókra, mindig rengeteg könyvet cipelek magammal a húzótáskámban (különféle gúnynevei vannak a családban ennek a holminak), mert piszok nehéz a könyv… Aluljáró. Megállok, és addig várok, amíg nem jön egy elrettentő alak: torzonborz, tetovált, kigyúrt, és akkor azt mondom neki: „Bocsánat, kérem, nem bírom levinni a táskámat, segítene?” Évek óta egy sem mondta azt, hogy nem. Egyszer jött egy fiatalember, s azt válaszolta: „Ne haragudjon, gerincsérvem van.” Mire én: „Jó, akkor várok valaki mást.”
Érdemes kérni. A Bibliában is az áll, hogy aki kopogtat, azt beengedik. Aki kér, annak megadatik… Ezek nem ősi rituálék, hanem belénk, emberekbe kódolt felső parancsok.

Jelzőköhögés
Az édesanyám nagyon beteg volt — a Nők Lapjában nagyjából megírtam annak a három évnek a történetét, amikor nálunk lakott az élete végén. Mindezeket az élményeket A temesvári lány című kötetbe szedtem össze csak azért, mert ez volt életem egyik legnagyobb találkozása. Éppen az édesanyámmal. S ha nem lett volna beteg, és nem szorulunk egymásra: ő ránk — s mint aztán kiderült —, én meg őrá… akkor ez meg sem történik. Szerettük mi egymást, nem volt baj sosem, megültük a születésnapokat, az anyák napját, ő kötötte a sálakat és a sapkákat az unokáknak, vittem neki süteményt, írtam lapokat. Minden rendben volt — és mégsem. Volt valamilyen fal közöttünk, amelyet ő nem tudott áttörni. Nem volt egy kérő ember, én meg — négy gyerekünk van, és most már hét unokánk! — valószínűleg nem figyeltem oda sok mindenre, mert sodort az élet. Ő harminc éven át özvegy volt, és nagyon önálló lett. Sokszor tréfálkozva mondtam neki: „Mama, te egy önálló macska vagy.” Tudják, a macskák sem kérnek. A macskák is önállóak, jönnek-mennek kedvük szerint, szabadak.
Szóval, amint már említettem, édesanyám soha semmit nem kért. Amikor már fekvő beteg volt, és ott lakott nálunk, akkor sem. Tudva ezt, összetákoltunk számára egy csengőt, mert a konyhától mintegy harminc lépésnyire, egy hosszú folyosó végén volt a szobája. Arra kértem, ha bármikor szüksége van valamire, nyomja meg a csengőt. Akkor már nem tudott felkelni, de sohasem nyomta meg, csak köhintett egyet. Megköszörülte a torkát. Én ezt jelzőköhögésnek hívtam, és elfogadtam, figyeltem rá. Egyik éjszaka nagyon fáradt voltam, nyűgös, álmos, és fáztam. Tél volt. És akkor meghallottam ezt a köhögést. Bementem a szobájába — akkor éjjel már harmadszor —, és megkérdeztem: „Mamuska, mi van, mi kell, párna, zsebkendő? Nézd, megigazítom a párnád, ideteszem a zsebkendőt”… Egyszer csak megszólalt. Mindig úgy szólított, hogy fiam, ezt már megszoktam. Most ezt mondta: „Erzsike, olyan jó nekem, hogy itt vagy!” Csak nagyon régen, gyerekkoromban mondta így ki a nevem. És milyen az ember? Abban a pillanatban én már nem fáztam. Nem akartam visszamenni aludni. Nem fájt a fejem. Álmos sem voltam. Csak azt kívántam, hogy ott maradhassak vele. Akkor arra gondoltam, miért nem mondjuk ki ezt többször: „Olyan jó, hogy itt vagy!” Miért nem kérte sosem: „Aludj nálam, gyerekem.” Fél év múlva vallotta csak be: „Te, olyan jó volt az az éjszaka.”
Miért nem mondjuk ki, ha egyszer a másik nem veszi észre — nem azért, mert rossz, hanem azért, mert siet, mert figyelmetlen, mert még nem érett meg rá —, hogy olyan jó, hogy itt van.
Összetalálkoztam tehát az édesanyámmal úgy, ahogyan az édesapámmal nem tudtam, mert olyan hamar elment, éppen a felnőttkorom elején, és máig nem tudtam meg róla azokat a dolgokat, amelyeket megtudtam az édesanyámról ez alatt a három év alatt.

(Folytatjuk)

Schäffer Erzsébet a Nők Lapja Pulitzer-emlékdíjas újságírója, akinek a munkásságát Prima Primissima díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével is elismerték.
Ercsiben született, ott is töltötte gyermekkorának első éveit. Édesapja uradalmi számtartó, édesanyja temesvári polgárlány. Saját bevallása szerint fiatalon többféle dologba belekezdett: volt segédmunkás, színházat csinált, bábozott, és már írni is elkezdett. 1974-től 1989-ig a Gyermekünk című pedagógiai folyóirat szerkesztője. A lap megszűnése után lett a Nők Lapja munkatársa.
Férjével, Hegedűs Tibor építésztechnikussal (aki a 70-es évek legendás Utcaszínházának meghatározó embere volt) negyven éve házasok. Négy gyermekük (Réka, Marci, Kinga, Fanni) született, és hét unokának örülhetnek.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg ÁtUtazó rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..