Szalai Attila illusztrációja

Egyre várom azt a szép napot, amikor a kormány részletesen bemutatja, hol és mennyit takarékoskodna, mit nyírna meg és mit hajtana be annak érdekében, hogy átvészeljük a legválságosabb éveket, vagy legalább azt az egyet, amelyre a legderűlátóbb politikus-közgazdászok esküdnek, hogy több nem lesz. Ezt az egyet ki kell bírni, aztán szépen lassan eljutunk a felfelé vezető út kezdetére, merthogy a régi kerékvágást ki kell kerülni, abba visszatérni nem szabad. A krízis lecsengése után ugyanis valamiféle új pénzügyi-gazdasági rendszernek kell kialakulnia, amely megkímélheti a világot a maihoz hasonló megrázkódtatásoktól.
No, de nem szeretnék erről filozofálni, inkább megrögzötten maradnék a földön és azt próbálom kikutatni, hol rejlenek pénzek, tartalékok, behajtásra váró adók és járulékok, csökkentésért ordító fizetések, amelyekhez oda kellene nyúlni ahelyett, hogy a nagyok örökké a nyugdíjakat céloznák meg, vagy azt hajtogatnák, hogy igenis meg kell adóztatni a 12 000 dinárnál nagyobb ellátmányokat, fizetéseket. Igaz, az utóbbiról immár alig esik szó, de nem erősödik a követelés azokkal szemben, akiknek legnagyobb vagyonuk és fizetésük van.
Megírtuk már lapunkban, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben nekünk van a legnépesebb kormányunk. Azt is elmondtuk, hogy mekkorák a miniszteri fizetések. A minap azt hozták nyilvánosságra a hírközlés legkülönbözőbb eszközei, hogy a kormányelnökkel együtt nemcsak 27 miniszterünk van, hanem azt is, hogy mellettük 69 titkár, 118 helyettes és államtitkár meg 55 tanácsnok, tehát még 242 ember működik (attól tartok, a ''dolgozik” szó itt túlzásnak számít). Kell-e mondani: nagy fizetésekért! Csak példának említem, hogy Dinkić alelnök úr gazdasági és területi fejlesztési kabinetjét 18, Dragutinović úrnő pénzügyijét 14, Ljajić úr munka- és szociális ügyijét meg Dulić úr környezetvédelmijét és területi fejlesztésiét 13-13, Mrkonjić úr infrastrukturálisét és Obradović úr oktatásügyijét 12-12 magas rangú ember erősíti stb. åk a költségvetés, azaz az adófizetők 440 millió dinárjába kerülnek. Persze, a minisztériumokat több ezres csapat látja el, a kávéfőzőktől kezdve a különféle főnökökig, akikről csak annyit tudunk, hogy számuk a községi és városi tisztviselőkével együtt meghaladja a félmilliót, meg azt, hogy a fizetésük átlaga nettó havi 35 000 dinár, ami tavaly 1200 milliárd dinárra rúgott. Nos, amióta, úgy látszik, lekerült a napirendről a legkisebb kereseteket megadóztatni kívánó javaslat, erről a hatalmas apparátusról csak annyit tudhattunk meg, hogy le kell építeni, de konkrétan, részletekre bontva, hogy ez hol, mekkora elbocsátást jelent(ene) - ilyen adathoz még nem jutottak hozzá azok, akiknek feladata a lakosság tájékoztatása. Az azonban kiszivárgott, hogy a legmagasabb helyeken önkéntes távozásra igyekeznek rábeszélni az embereket, s hogy ezért 550 000 dináros fájdalomdíjat és minden évi szolgálat után még 15 000 dinárnyi kiegészítést kínáltak fel.
A képviselők jövedelméről is írtam lapunkban. Itt tehát csak azt ismétlem meg, hogy 250 honatyánk és -anyánk fizetése évente csaknem 500 millió dinár, nem számítva a napidíjakat, az útiköltségeket és egyebeket, amelyek kifizetési kérelmét nem is kell dokumentálni, s olyan napokat, kilométerdíjakat és egyebeket is megfizettettek, amikor se rendes, se bizottsági ülése nem volt a parlamentnek, tehát utazni sem kellett.
Lássunk még néhány érdekes adatot!
Szerbiának több mint 60 000 vállalatát zárolták, ezek 218 milliárd dinárral tartoznak az államnak. Érdekes azonban, hogy az adóhatóság nemigen erőlködik ezeknek a pénzeknek a behajtásában, csak megállapítja, hogy jó részük behajthatatlan, mivel többségük fiktív vállalkozás, tehát a bejegyzett tulajdonosokat nyakon csípni nem lehet. Fölmerül a kérdés, milyen az együttműködés eme hatóság meg a rendőrség és az ügyészség között, ha nem jutnak nyomára a mutyizóknak? Alighanem megelégszik a hivatal a kormány bejelentésével, hogy 34 milliárd dinárnyi újabb adót kíván kivetni a gazdaságra. Ez annál furcsább, mivel számítások szerint nemcsak a fiktív vállalatok sok milliárdos adósságáról van szó, hanem arról is, hogy bizonyítottan 13 milliárd dinárnyi adócsalás is történt. Valahogy ide kívánkozik még egy adat, ami, mellesleg, azt is bizonyítja, hogy a hatóságok nem kívánnak ujjat húzni újgazdagjainkkal, a tajkunokkal, miszerint a leggazdagabbjainktól származó jövedelmi adó a költségvetés e részének mindössze 10-15 százalékát teszi, szemben a rendes kapitalista országok leggazdagabb vállalkozóiénak 70 százalékával. Hogy a 15 és 70 százalék között hány milliárd dinár ''bújik meg”, azt csak abban az esetben lehetne megmondani, ha tudnánk, hogy tajkunjainknak igazából mekkora a vagyona itthon és külföldön.
De hogyan nézhetne államunk a tajkunok körmére, ha azt se tudja, maga hol és mekkora vagyonnal rendelkezik. Csak azt lehet bizton állítani, hogy államunk rengeteg pénzt költ épületek és irodák bérletére, merthogy tisztviselőinek ''nincs hol dolgozniuk”, közben fogalma sincs róla, hol, mennyi és mekkora ingatlannal rendelkezik. Eközben nyílt titok, hogy sok bennfentes és sok önkormányzat olyan ingatlanokat ad bérbe, amelyek nem az övék, s ha egy kicsit utánajárnának az illetékesek, alighanem könnyen kiderítenék, hogy az államén gazdagodnak meg. Itt kell megemlíteni, hogy országszerte csaknem félmillió engedély nélkül emelt épület van. Törvény is arról, hogy négyzetméterük, legalizálásuk esetén, 5-től 250 euróba kerülhet. Az erről szóló törvény 2002-ben született meg, az illegális építmények összeírása 2003-ban kezdődött, s máig 10 százalékuk se került listára, nemhogy megfizettetésre. Végül ebbe a fejezetbe sorolható a bűnözők háborús és bűnözéssel szerzett vagyonának elkobozásáról szóló törvény elfogadása. Ennek értelmében 125 tagú csapat alakult az ilyen vagyonok értékének felbecslésére és egy 25 tagú vagyonkezelő igazgatóság is, de nem állt még össze az a nyomozógárda, amelyiknek fel kellene tárni és be kellene gyűjteni ezt a vagyont.
Végül szót kell ejteni a nagy közvállalatok igazgatóinak, igazgatósági tagjainak és ''dolgozóinak” nemrég nyilvánosságra hozott hatalmas fizetéséről, különös tekintettel a válságos időkre, amikor sok ember veszti el munkáját. Nos, a kormány felszólította az igazgatókat, hogy csökkentsék a maguk és munkatársaik fizetését, és racionalizálják munkájukat, szervezetüket. Nos, két közvállalat igazgatója 10 százalékkal csökkentette a maga fizetését, viszont ötször ennyi emelte, a többi pedig hallgat.
Egy biztos: vannak fogadkozások az előállt helyzethez való alkalmazkodásra. Konkrét lépés viszont alig. A tétovázás viszont minden olyan testületre jellemző, amelynek, végre, cselekednie kellene.