Mohácsi István, a klub menedzsere

* A torontálvásárhelyi Spartacus asztaliteniszklub ez év májusának derekán bejutott az első szövetségi asztalitenisz-ligába.

— Ez a klub történelmében az egyik legnagyobb siker. Idáig a Vajdasági Ligában meg a második szövetségi rangban versenyeztünk évekig — nyilatkozta lapunknak Mohácsi István, az egyesület menedzsere, aki egykoron maga is aktív versenyzője volt a hivatalosan 1969-ben megalapított helyi asztaliteniszklubnak. Mint megtudtuk, az egyesület vezetősége az őszi idénytől a bácsföldvári Kovács Zoltánnal is erősíti a csapatot. Indokolt lépés volt ez, hiszen a csapat egyik legjobb játékosa, Horti Tamás a közelmúltban egy budapesti klubhoz került.

— Ambíciónk az első két hely valamelyikének megszerzése ebben a  versenykategóriában, ami lehetővé tenné a Szuperligába való jutásunkat. Ez számunkra nem csak presztízskérdés, hiszen anyagi vetülete is van. A jelenlegi ligában ugyanis túl nagyok a távok az egymással versenyező csapatok között. Rajtunk kívül a vajdasági oldalról Szabadka, Temerin, Nagykikinda és Uzdin játszik majd ebben a ligában, a szerbiai oldalról pedig két csapat Nišből, egy-egy Prokupljéról és Požegáról, illetve a belgrádi Partizan. Ez utóbbi a Szuperligából kiesve került közénk.

A történelminek is nevezhető mérkőzéseket a dél-bánsági pingpongcsapat ez év május 14-én és 15-én játszotta a zimonyi Master Sportközpontban. Az első szövetségi liga feltöltését megcélzó kvalifikációs tornán, akárcsak a lányokéban, a férfiak mezőnyében is hat csapat mérte össze rátermettségét. A torontálvásárhelyiek csupán a torna bajnokától, a temerini Temerin csapatától szenvedtek vereséget. Mögöttük a kličevaci Vojvoda Milenko, a zimonyi Taurinum, a vranjei Vranje és a negotini Hajduk Veljko csapata alkotta a végleges rangsort.

Egy temerini mérkőzés pillanatképe (balról jobbra): Horti Tamás, Dragan Klajić, Víg Dániel és Milutin Glavaški

A debellácsi csapat sikerét Klajić Dragan, Horti Tamás, Dimitrović Strahinja, Glavaški Milutin és Víg Dániel harcolta ki. A fentebb már idézett, 2003-ban megjelent falumonográfia tematikus szócikke Tamást és Dánielt név szerint a helyi asztaliteniszklub legfiatalabb csoportjában említi. Közvetetten utalva az 1995-ben megalakult pingpongiskola és működtetőinek tevékenységeire is, mely által részben az újraélesztett sportág jövője is biztosabb talajra jutott.

— A klub jelenleg is foglalkozik fiatalokkal. Persze nem olyan nagy az érdeklődés részükről, mint amilyen például a hagyományosan népszerű foci vagy a kézilabda iránt, de így is vannak vagy húszan, fiúk és lányok vegyesen, akik rendszeresen eljárnak edzeni. Megvan bennük a versenyzési lendület, de mégis inkább csak amolyan amatőr, legfeljebb félprofi szinten szeretnének foglalkozni ezzel a sporttal. Az edzések szinte mindennaposak, két órát vesznek igénybe. A gyerekekkel Víg Dániel foglalkozik, aki ezen a területen szerzett egyetemi diplomát. A gyerekek közelebbi falvakban és városokban megszervezett kisebb tornákra is eljárnak, a kislányok pedig csapatként versenyeznek a Vajdasági Ligában.

A nyári szünet után szeptemberben a legkisebb korosztállyal is újraindul a munka. Ez a korcsoport a negyedikes és ötödikes tanulókkal kezdődik. Elvégre ott már érettebb az emberpalánta, megérti, mi végre kell edzeni, szaladni, futni, kondícióban maradni, s nem csak ad hoc „lapátolni”.   

* A mi gyerekeink meddig tudnak, akarnak idehaza maradni?

— Nagyjából a középiskoláig vannak itthon. Utána, ha jobb játékosok, tehetségesebbek, rögtön elkérik őket. Nálunk nincsenek profi szerződések, a gyerekek szabadon választhatnak, hova menjenek, kinek játsszanak. Évtizedek óta így van ez. Az egyetemi nagyvárosok asztaliteniszklubjai, például Újvidéken vagy Belgrádban, merőben más alapállásból indíthatnak. De ez egy teljesen más „tészta”! Hozzájárul mindehhez az állapothoz az is, hogy a kisebb helységekben, így nálunk is, igencsak kevés a munkalehetőség, és mindenki megy a saját megélhetése után. Szóval, elég sok problémával kell megküzdenünk ahhoz, hogy érdemben fenntarthassuk ezt a hagyományt, melyet őseinktől örököltünk — mondta Mohácsi.

A klub vezetőségi hierarchiájában az elnöki tisztséget, az 1994. szeptember 26-ai alakuló gyűlés óta, Matánovity Sándor tölti be. Előtte dr. Kiss Gyula, ő előtte pedig az egyik alapító, a klub jelenkori működtetői által örökös, tiszteletbeli elnöki rangba emelt Hegyes Mihály vezette a klubot. Ő egyébként az egyesület jegyzője és játékosa is volt. Miska bácsi a ’70-es években, az edzői tanfolyam elvégzése után szakbírói, majd nemzetközi asztalitenisz-bírói vizsgát is tett. A többi közt három Eb-n, valamint két vb-n is végzett bírói és szervezőbizottsági tevékenységet, az ott szerzett tapasztalatokat pedig szülőfalujában, a Spartacus pingpongcsapatának képzésében többszörösen kamatoztatta. Az edző politikai beosztásából eredő, 1977. évi áthelyezése után a klub hullámvölgybe került, végül a ’80-as évek idusára szinte teljesen megszűnt létezni. A sportág helyi újraélesztését az egykori éljátékosok közül vállalták fel egynéhányan. Immár felnőttként, ráadásul tulajdon gyermekeikbe is beleojtva az asztalitenisz iránti rajongást. 

Mohácsi István, saját bevallása szerint, a klub mindenese. Feljegyezték róla, hogy az 1973. évi zágrábi jugoszláv pionírbajnokságon második helyezést ért el az akkori debelyacsai ificsapat tagjaként.

— Tehetség voltam, csak aztán más vizekre sodort az élet — teszi hozzá nevetve. — Aktív játékosként rengeteget utaztam. Sok emberrel megismerkedtem, akikkel mindmáig barátok vagyunk. Lényegében ezt próbáljuk tudatosítani a feltörőben lévő generációinkban is: az ismerkedések, találkozások, utazások, mérkőzések és az azt követő társalgások hangulatát, élményét aligha pótolhatja bármi is. Klubszinten is jó kapcsolatokat ápolunk a többiekkel. Ideértve a magyar településeket is. Szentmihályt, Székelykevét, Temerint... Tény, hogy egy-egy ütőképes csapat/generáció kineveléséhez legalább egy évtizednyi kemény ráfordításra van szükség. Munkára és anyagiakra egyaránt. Enyhítő körülmény, hogy az asztalitenisz nem a drága sportok közé tartozik, így — természetesen megfelelő szakmai hozzáállással! — a kisebb települések is tudnak jelentős eredményeket felmutatni. Régebben persze sokkal könnyebb volt. Több szponzor is volt. A községünktől kapott pénzösszeg az utánpótlás utaztatását és a torna költségeit lefödi, a nagy csapat építéseit és erősítéseit pedig szponzorok által oldjuk meg. Egyik legnagyobb védnökünk a crepajai Šunić Ljubomir Vitamix-Klas nevű mezőgazdasági gyógyszertára meg persze az én cégem, az Uvita Kft. Mi visszük a hátunkon az egészet. Borúsan hangzik, tudom, de sajnos ismét odáig jutottunk, hogy ha nem volna az a néhány ember, aki nemcsak akar, de tesz is valamit ennek a sportágnak az érdekében, olykor erején felül is, akkor már asztalitenisz sem volna Debelyacsán!

Mohácsi úr elmondása szerint Torontálvásárhelyen igenis szeretik a sportot. Ezekre a tényekre hagyatkozva szorgalmazta/járta ki a helyi általános iskola igazgatójánál, hogy az első szövetségi ligában játszandó hazai asztalitenisz-mérkőzéseket a jelenlegi klubhelyiségük (a néhai Takarékpénztár Rt. egyik szárnya, átellenben azzal a részleggel, amelyben a falu Helytörténeti Múzeuma van — a szerző megj.) helyett az iskola régi tornatermében tarthassák meg. Hogy végül az elvárások, a lehetőségek és az eredmények miképpen tudják majd követni egymást? Nos, ebben a kérdésben maga az Idő az egyedüli illetékes. Szurkolni, még merészebbet álmodni viszont továbbra is szabad: Hajrá, Spárta parazsa!