A madzagból font lábtörlőnek a nagy bevásárlóközpontokban ezer dinár fölött van az ára (amit nem engedhet meg magának), itt viszont háromszáz dinár. Betette a kosarába, és olyan gyorsan sietett a kasszához, ahogy csak a lába vitte. A kínai fiatalember átvette a pénzt és szemrebbenés nélkül a nadrágja zsebébe csúsztatta a bankókat. Tudta, hogy ez lesz. Előre tudta, a jelenet láttán mégis elöntötte a tehetetlen düh. Bezzeg, ha neki volna egy zsebkendőnyi csemegeboltja, és csak egy liter tejet adna ki számla nélkül — rögtön lebukna, élni se hagynák az adóellenőrök. A tehetetlen düh és a megalázottság érzése persze abból is eredhetett, hogy ugyanebben az épületben valaha — az asszony egy másik életében, egy másik Szabadkán — fényes, valódi áruház működött, ahol márkás holmikat (Lisca alsóneműt, Mura kosztümöt és ruhát, Rašica kötöttárut, olasz cipőt és csizmát) vásárolhattak és vásároltak is a nők.

Aztán, a minap, egy olyan területen találkozott ezzel a ,,kínai szindrómával’’, ahol nem számított rá, amelyet mindeddig (járatlansága okán) fehérnek vélt. Úgy hozta a sors — vagy a körzeti orvos (aki meg sem vizsgálta és téves diagnózissal bocsátotta útjára) —, hogy magánklinikán kellett kivizsgálást kérnie. Három nap leforgása alatt majd húszezer dinárjába került ez a kényszerű kiruccanás — a magánpraxis világába. Nem volt hiába, szó se róla. De a húsz ezresre rúgó összegből csak ötezerről kapott számlát. Háromezer dinárról szóló blokkja van a gyógyszertárból, és kétezerről szóló ez egyik laboratóriumból — azokon ott az áfa (PDV) is. De az összeg zömét elnyelte a két recepciós nővér pultja — a magánklinikán, meg a röntgenlaborban —, illetve egy ridikül. A női táska a történet végéről való — négyezer ötszáz dinárba került az az ortopédiai eszköz, melyet viselnie kell —, ezért (immár tapasztaltan)igyekezett nem kérdőn nézni az illetőre és várni a számlát, csak megköszönni. Akár örülhetne is, hiszen az árut házhoz hozták. Más kérdés, hogy így, elismervény nélkül, a hat hónapos garancia egy fabatkát sem ér. Ám az ,,élmény’’ felkavarta. Hiába: a sumákolás, az ügyeskedés, a kiskapuk keresése, az adózás megkerülése ebben az országban ott van mindenütt. A zavarosban (a szürke és a fekete szférájában) halászik szinte mindenki, aki csak teheti (korrupció). Meg az is, aki nem, de erre kényszerül. Az a nagy kérdés: hogy ezt a gazdasági-társadalmi pocsolyát mikor és hogyan lehet felszámolni, kifehéríteni? Kivitelezhető-e egyáltalán?

Jó kérdés, hagyja rá az ismerőse. De a számla nélküli tizenötezer dinárra — meg Szerbiára, mint olyanra — csak legyint. Neki az orvosi beavatkozásért egy pesti magánklinikán háromezer ötszáz eurót(!) kellett fizetnie — és nem kapott nyugtát.

Jó kérdés, bólogat a másik, nyugdíjas ismerős is. Ő az, aki nem sajnálja, hogy a felesége (magán)kezeltetésére bankhitelt kellett felvennie. De azt piszkosul bánja, hogy az ősszel egy olyan mestert (villanyszerelőt) talált kihívni, aki számlát tud adni. Adott. Egy hét és félezer (7500) dinárról szóló számlát másfél órás munkáért (a kávézás idejét is beleszámolva). Annyi volt az egész, hogy leszerelte a régi, dögledező vízpumpát, majd felszerelte az újat. A nyugdíjas az összeg hallatán szóhoz sem jutott a döbbenettől. Bár bevallja: ő a hibás, nem kérdezte meg a telefonban, hogy menyibe kerül majd. Mert ha tudja, azonnal megköszöni, és keres valaki mást. Ám lányos örömében (hónapokig spórolt az új masinára, mire végre sikerült megvenni) elfelejtette megkérdezni ezt az ,,apróságot’’. A derék mester pedig nem jelezte: akkora lesz a munkadíj, hogy attól koldul a kedves kuncsaft. Kiszállt (itt ugrott az első ezres) és nem érdekelte, hogy nem Szabadka puccos városnegyedében, a Tolvajok Völgyében jár. Hanem a homokon, a Gányó soron, ahol se aszfaltút, se járda, se vízvezeték. A számla az számla.