Molnár József, a társulat vezetője mesélt az évtizedek során szerzett tapasztalatairól, a szereposztás folyamatáról, a próbák hétköznapjairól, és elárulta a siker színházi titkait.

Kupuszinán 1919-ben rendezték az első amatőr előadást. A Cigány című népszínművet vitte színre idősebb Sturcz József kántortanító, aki abban az időben ráérzett, hogy az I. világháború után, de még a trianoni események előtt az általános elkeseredés helyett adni kellene valamit a népnek. Általában népszínműveket adtak elő egészen 1943-ig, amikor fia, ifjabb Sturcz József, aki szintén szerepelt a darabokban, és ugyancsak tanító volt, átvette apjától a rendezést. Ő már próbálkozott drámával és operettekkel, zenés vígjátékokkal, de megmaradtak a népszínművek is — kalauzolt vissza az időben Molnár József, aki 1968-ban, tizenhét éves korában csatlakozott a társulathoz. Mint mondja, megszállottja lett a színjátszásnak. És nem csak ő, hiszen a faluban olyannyira népszerű volt az amatőr színjátszás, hogy éveken keresztül két csoport működött egymással párhuzamosan. A Sturcz József vezette csoport mellett Szmolenszki József irányításával egy másik csoport hét darabot rendezett. Ebben az időszakban évente két színdarab készült, ezáltal versenyhelyzet jött létre a színjátszók között. Végül egy csoport maradt, mely a mai napig működik, és Faragó Árpád javaslatára 2004-ben felvette mai nevét, mely Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, Sturcz József Színjátszó Csoport. Nem tettek különbséget idősebb és ifjabb Sturcz József között, elismerve mindkét személy szerepét a társulat történetében: az idősebb alapította meg, míg a fiatalabb folytatta a munkát. Tőle vette át a stafétát 1989-ben Molnár József, aki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Életfa díját is kiérdemelte.

Molnár József

* Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

— 1988-ban Sturcz József kijelentette, az lesz az utolsó évada, és nem kívánja folytatni. Belefáradt. Ekkor felvetettem neki, hogy vállalnám a rendezői feladatokat, és megkérdeztem, segítene-e ebben, amit ő örömmel vállalt. Így kezdődött a rendezői pályafutásom, ahol az első előadásom egy népszínmű, a Kolduskisasszony volt, mely nagy sikert aratott. Nem volt visszaút, habár én jobban szerettem szerepelni. Sokszor volt, hogy rendeztem és játszottam is, de az fárasztó volt. Most, ha visszagondolok, merészség volt nekivágni, mert megtörténhetett volna az is, hogy azt mondják: közülünk való vagy, és most okoskodni akarsz itt nekünk? De nem így történt, egyben maradt a csapat, és elfogadta az instrukcióimat. Viszont a társaság összetétele évente változik, megvannak az állandó tagok, de mindig jönnek újak is.

* Hogyan történik a szereposztás?

— Soha nem árulom el előre, hogy milyen darabot csinálok. A faluban próbálok szereplőket találni, elsősorban a fiatalabbak körében. Van, aki visszautasítja, és van, aki meggondolja. Történt olyan is, hogy félúton visszaadták a szerepet, és menet közben kellett új színészt találni. A végére mindenki megtanulja a szerepét, de ez a darab rovására megy, meg az is, ha valaki nem tud minden próbán megjelenni. Ezt tavaly tapasztaltam, hogy az egyik szereplő, aki sok próbát kihagyott, rengeteget fejlődött, mire a hatodik, hetedik, nyolcadik előadást adtuk elő. Mert ugye a próba azért van, hogy igyekezzünk tökéletesíteni a darabot.

* Mi a sorsa egy-egy darabnak?

— Egy évad húsvéttól decemberig tart. Az idén is a húsvét utáni szombaton lesz a bemutató. A kupuszinai színházterem 350 férőhelyes, premierkor mindig megtöltjük. Sőt, még a második előadás is telt házas. Ha sikeres a darab, még egy előadást tudunk tartani, de az már általában nem telt házas. Minden évben elmegyünk a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójára, az első szemlén is részt vettünk 1996-ban, ott a legjobb férfifőszerepet Koleszár István kapta. Ez volt az első nagydíj, melyet hoztunk, és azóta rendszeresen részt veszünk. 1998-ban nálunk volt a szemle, akkor vállaltuk el első alkalommal a házigazda szerepét, és még ötször, legutóbb 2019-ben, mert akkor ünnepeltük a 100. évfordulóját a színjátszásunknak. Török Péter szerzőtől a Tuladunai előadást vittük színre, mely egy népszínmű, és Kupuszináról szól. Díjat is kaptunk érte, de emellett megcsináltuk a Csárdáskirálynőt, a Mágnás Miskát, különféle nagyoperetteket, a Marica grófnőt is, és a zsűri szerint összesen hétszer a mi előadásunk lett a legjobb, a közönségdíjat pedig kilencszer érdemeltük ki. A fiam, Molnár Oszkár hétszer kapta meg a legjobb férfi főszereplő díjat, Csernai Panna háromszor a legjobb női szereplőnek járó elismerést, és Dienes Blanka, aki most Sopronban színésznő, is kapott legjobb női főszereplő díjat.

Forrás: VMMSZ.RS

* Az is szemlélteti egy-egy darab sikerét, hogy hány helyre hívják vendégszerepelni. Melyek azok az előadások, amelyeket a legtöbb helyre sikerült elvinni?

— Általában a zenés előadások a legközkedveltebbek, de a környéket minden évben bejárjuk, Zombort, Doroszlót, Gombost, Szilágyit, Bezdánt, de hívnak Topolyára, Bácskossuthfalvára is, rendszeresen Hercegszántóra, valamint sokszor voltunk Ádándon, Siófok mellett. 2023-ban eljutottunk Maglódra, két alkalommal felléptünk Komlón, az ottani színjátszó szemlén, mely az összmagyarságé. Többször bemutatkoztunk Szabadkán, ahova mindig elhívják a szemle legjobb előadását. A Csárdáskirálynőt 33 alkalommal adtuk, ez rekord. Egész Vajdaságot bejártuk vele, és Magyarországra is vittük. Meghívtak például Pancsovára, és az egész társulat duzzogott, hogy ugyan mit akarunk mi ott, aztán a 600 férőhelyes színházteremben telt ház volt. Rengetegen érkeztek a környékről is, felejthetetlen élmény volt. Mentünk Nagybecskerekre, Nagykikindára, Magyarcsernyére, Bajára, és mindenhol nagyon várták. De a vendégszereplés attól is függ, hogy miként tudjuk beosztani az időnket, mert sok meghívásunk van, de nem tudunk mindnek eleget tenni. Sűrűn közbejönnek egyéb falubeli események, elsőáldozás, bérmálkozás, lakodalom. Ezek általában hétvégén vannak, mint a fellépések is, és ezt mi mindannyian magánszorgalomból csináljuk, senkitől sem lehet megkövetelni a részvételt. Sokat játszottuk a Mágnás Miskát is, melyet még 1998-ban csináltunk, és akkor még nem kellett sokat egyeztetni, az előadás szereplői természetesnek vették, hogy ha hívnak bennünket, akkor menni kell.

* Ebből is látszik, hogy maguk híresek, és a vajdasági közönség szereti a társulatot. Olyan volt-e, hogy egy bizonyos előadás több évadot is megért?

— Még egyszer sem. A szemlére mindig új előadást készítünk. A másik pedig, hogy mindig a közönség az első, annak játszunk, és mindenekelőtt a kupuszinai közönségnek, mely nagyon kritikus. Ha a kupuszinaiak elfogadnak egy darabot, akkor az biztosan jó. Szokták is mondani a faluban, hogy humoros legyen, és legyen benne zene. Zene tekintetében pedig Dienes Lacinak köszönhetek rengeteget. Ő profi zenész, szívesen jön a próbákra, meg mindig tökéletesen megcsinálja.

* Az idén mit visznek színre?

— Egy népszínművet csinálok, a Sárga csikót, mely eredetileg a Tisza mentén játszódik, de átszerkesztettük Kupuszinára. Ott van a Tisza, itt a Duna, itt történik, mint a Tuladunai, ahhoz hasonló stílusban. Tájszólással, belefűztem kupuszinai szokásokat, melyeket az ősöktől tanultam. Abból próbálok meríteni, amit fiatalon át is éltem. És itt sok mindent vissza lehet adni a közönségnek. Olyan formában, ahogy történt.

* A közönség, illetve a szemlén a zsűri hogyan fogadja azokat a darabokat, amelyeket a kupuszinára jellemző palócos nyelvjárással adnak elő? Bátorították, ösztönözték magukat erre?

— Nagyon elfogadták. Ezért is mertem újra ilyen darabot választani. Sőt, mindkét tájszólásos darabbal a legjobbak lettünk. Az egyik a már említett Tuladunai volt, a másik pedig a szintén Kupuszináról szóló népszínmű, a Trezka, melyet Vörös Endre írt. Ezekben a színdarabokban az egész társulatnak a szíve-lelke benne van, és talán azért ilyen nagy a siker, mert ezeket az előadásokat nem az anyagiak mozgatják, hanem a színház szeretete, és ezt másként nem is lehet. Látom, ki az a szereplők közül, aki megszállottja ennek, és ezt teszi az első helyre. Aki úgy alakítja a dolgokat, hogy összhangba hozza az idejét a fellépéssel vagy próbával.

* Mi van az utánpótlással?

— Most már szeretném tudni, ki az, aki a jövőben átveszi tőlem a rendezést, de sajnos még nem látok ilyen személyt. A darabokba pedig csak olyan fiatalokat tudok beválogatni, akik nem mennek messzire továbbtanulni. Zomborban már szinte senki sem marad, aki pedig Magyarországra megy, arra eleve nem lehet alapozni, kizárólag azokra, akik vagy Szabadkára, vagy Topolyára járnak iskolába, mert onnan gyakran hazatérnek. Néhány éve a Viktóriában volt egy fellépő, aki az Újvidéki Egyetemen tanult, szívesen csinálta, és nagyon jó szereplő volt, de annyit kellett őt nélkülözni, hogy többet nem is hívhattam, mert annyira elfoglalt volt.

* A társulat mögött nem áll egy profi csoport, mely kiszolgálná a színészi munkát. A díszletet és a ruhákat is mind maguk csinálják?

— Van kulisszarendező társaságunk, melynek tagjait már többször bevontam szerepelni is. Van a színpad alatt egy műhelyük, és fúrnak-faragnak, hegesztenek, mindent megcsinálnak, amit kell. Főznek valamit, és én csak hallom, hogy újra összejöttek a kulisszarendezők, és ezt meg azt megcsináltak. A ruhákat pedig mindenki a saját költségén szerzi be, ha kell új ruha, azt megvarratják. Ez így megy a kezdetektől Sturcz tanító bácsitól, és így meg is maradt.