Szerették ezt a helyet a szellemi emberek, az akkori vajdasági magyar és szerb értelmiség java része megfordult itt, a preferánszpartikat olyan írók, költők játszották, akiknek a regényeit, verseit másnap elemeztük az iskolában. Nagynénim vezette a legendás Forum teraszt, mely gyerekként számunkra az édennel ért fel, étel-ital, terülj asztalkám, mellette a csónak, pecabot, focipálya. Így többtucatnyi gyerek horgászott, cselezett, evezett itt naphosszat, csak este vittek haza bennünket, majd következett a tetőtől talpig fürdetés. Az örök biztonság és szeretet reményét vetítette ez elénk, szinte minden faház lakóját ismertük, mindenhol kaptunk szörpöt, friss pogácsát, gibanicát. Nagy, boldog család volt ez, viták, viszályok nélkül. Talán a közösség nagyobbik fele volt magyar, de ez senkit sem érdekelt, szerbek, szlovákok, horvátok, románok ugyanolyan természetességgel tértek be ide, a béke oázisára. Itt nem kellett multikultit tanítani, kényszeríteni, működött ez olyan természetességgel, ahogyan a dévér naponta ráakadt a horgunkra.

Aztán felnőttünk a háború torkába, jöttek a behívók, a faházak pedig elnéptelenedtek, a férfiak után rövidesen mentek az asszonyok is a gyerekekkel. Egyre kevesebb ismerős lett a Horgász-szigeten, majd arra eszméltem, hogy már én is másik szigeten, a Hajógyári-szigeten járok, lelkes budapesti egyetemistaként.

Sok év telt el azóta. Bármikor, amikor összefutunk a nagyvilágban mi, horgász-szigetiek, félszavakból is megértjük egymást, saját jelrendszerünk van. Egy cinkos mosoly, egy elejtett szó, és mindannyian ugyanarra gondolunk. És mindannyiunknak ugyanúgy mar a szívébe a felismerés, hogy a mi földi édenünk már nem létezik, és valószínűleg sohasem fog már létezni. Aztán létrehoztuk Budapesten a Vajdasági Baráti Egyesületet, mely hasonló elveken épült fel. Igaz barátságok, közös jelrendszer.

Néhány éve invitált meg legjobb gyerekkori barátom, Kovács Szilárd, a vajdasági természetfilmezés mestere, hogy megmutassa nekem az ő bezdáni csodavilágát. Megérkeztünk a Pikecbe, ahol mindig hamisítatlan bezdáni halpaprikást szolgálnak fel. Ott főzik a helyszínen, amikor megrendeled, akkor megy az erős tűz fölé (ahogyan minden rendes bezdáni ember készíti), nincs előre főzés, fagyasztás, trükközés. Leültünk, majd a tőszomszédságunkba telepedett egy fekete gólya. Sok évig madarásztam a bácskai és a bánsági vizeken, de fekete gólyát még sehol sem láttam előtte. Csak néztem, és jelet láttam. Majd feltűnt Zvonko Bogdan a maga utánozhatatlan eleganciájával, örömmel üdvözöltük egymást. Ilyen előjelekkel fordultunk be a Baracska ökológiai tantanyára. A világ egyik legbékésebb és legszebb helyén az egyik asztalnál ült egy kalapos, szakállas, mosolygó szemű ember. Kice vagyok, mutatkozott be. Mint később kiderült, Kovac Ivan a becsületes neve, és a zombori úri-bohém világ egyik utolsó képviselője, krónikása ő. Sokat jártunk hozzá, mindig örömmel jöttünk, és szomorúsággal a szívünkben mentünk el tőle. Úgy éreztem magam, mint az elveszett Atlantisz (az elveszett Horgász-sziget) megtalálója. Itt a világ legkülönfélébb emberei váltották meg a világot a Holt-Baracska partján éjszakai békakuruttyolás és aranysakálsírás mellett: egyetemi tanár, orvhalász, szerencsejátékos, borász, sok délvidéki nációból, de itt valahogyan egy nyelvet beszélve. Kellett ehhez Kice és az ő nyugodt kisugárzása, végtelen vendégszeretete, szigorú tekintete azokhoz, akik ezt a békét bolygatni, zavarni szerették volna. Ha magyar vendégek jöttek, magyarul köszöntötte, kérdezte őket, pedig nem ezt a nyelvet szívta magába az anyatejjel. Suzana felesége halételei és a baranyai borok (amelyeket személyesen szerzett be a Duna túloldalán, a horvát oldalon) csak erősítették ezt a szeretetsziget-érzést. Amikor másfél éve jelentették, hogy Kice már az égi halászvizeken horgászik a csónakjával, mindannyian ledöbbentünk, nem számítottunk rá. De ugye hogyan is lehet számítani egy szívednek kedves ember eltávoztára, bármikor is történik, mindig korai és feldolgozhatatlan.

Úgy éreztem, másodjára veszítettem el a Szigetem. De hát az élet megmutatta, hogy a Sziget bennünk él, és addig él, amíg éltetjük. Suzana, Kice felesége és lányai, unokája viszik tovább a Baracska-parti oázist, ugyanabban a szellemiségben, szeretetben.

Nemrég úrnapján jártam ott, hazahoztam négy magyarországi barátom, hogy megmutassam nekik ezt a szívem Szigetét. Két bezdáni, remek ember, Csabi és Frigyes — egyikükkel egyszer találkoztam korábban, a másikukkal még sohasem — várt bennünket két szép nagy motorcsónakkal, hogy megmutassák a Dunát, a Darázsi-foktól a magyar határig, hódokra lesve (és meg is találva őket). Az ilyen gesztusok teszik ünneppé a hétköznapot, és megfoghatóvá az először ide látogatónak, mi is ez a szívünk Szigete, mely létezett és létezik itt nálunk, a Vajdaságban. Hasított a csónak, megcsapott a Duna semmivel sem összetéveszthető illata apadáskor. Láttam magam előtt a nagynénim, aki már sajnos eltávozott közülünk, a nagy, fehér kötényében hozta ki a frissen sült lángost a tálcán, mi, gyerekek pedig kapkodtuk, faltuk. A Szigetem újra élt és élni fog.

A szerző felvételei