Süvítő, egyre félelmetesebben üvöltő szélben, hóesés közepette érkeztem meg Szabadkára. Dacolva a jeges hódarabkákat arcomba fújó orkánnal abban bíztam, hogy hamarosan felmelegszem. Minden lelki erőmet összeszedve indultam útnak, eltökélt szándékom volt eljutni a Gáj utca 5O. alá, meglátogatni azokat az embereket, akik a szabadkai Caritas és a Vöröskereszt jóvoltából ott vészelhetik át a telet, otthonos környezetben.
A rendőrség és a tűzoltóság is együttműködő
Felkészülve, mély sóhajtás után léptem a terembe. Tizenöt szempár szegeződött rám. Az illetékesek mintha megérezték volna, mikor kell megnyitni a Melegedőnek keresztelt helyiséget. Az idén húsz ember számára alkalmas teremről gondoskodtak, továbbá napi több étkeztetésről, tisztálkodási lehetőségről, valamint gyógyszereket és ruhaneműt is osztottak a csapatok a bejelentkező polgároknak.
Szombat reggelre, mire beköszöntött a hó és a hideg, több olyan egyént is fogadtak itt, akit vagy a tűzoltók, vagy a rendőrök mentettek ki az autópályáról a hó fogságából. Néhány másodperccel később elkezdtünk teát főzni a kolléganőmmel. Finom, forró teát. Zlata a Vöröskereszt csapatát erősíti. Tündéri személyiség. Aranyos és türelmes mindenkivel, éppen ezért küldték ezen a hétvégén a hontalan és az önhibájukon kívül nincstelenné vált emberek közé. Megkérdeztem tőle, hogyan kell eljárnunk, ha gond adódik. A vállamra tette a kezét, és azt mondta: a csapattagok fel vannak készülve a váratlan helyzetekre is. A rendőrség és a tűzoltóság is együttműködő, tavaly ugyanis volt alkoholfogyasztásból származó probléma. Az idén azonban nyugodtnak tűnik minden. A bent lakók toleránsak, megértőek.
Emberszámba vesznek bennünket
Ebéd után megkérdeztem az emberektől, hogy volna-e kedvük beszélgetni — bármiről. Erre nem láttam nagy esélyt, belefeledkezve nézték ugyanis a tévéműsort. Ennek ellenére igenlő válaszokat kaptam. Úgy éreztem, nem azt kell kérdeznem, miért van ott az illető, hanem azt, hogyan érzi magát.
— El szeretném mondani a történetem — kezdett bele H. Gábor a beszélgetésbe. Majd a így folytatta: — Nem alkoholprobléma vagy más függőség miatt kerültem abba a helyzetbe, hogy itt kérjek menedéket. Cukorbeteg vagyok. Nagyon ingadozik a vércukorszintem, és napról napra rosszabbul érzem magam. Ezért vagyok itt most is, mert különben egyedül lennék, mint a kisujjam. A jéghideg házban, étlen-szomjan már nem sokáig bírtam volna. Itt melegben vagyok, pihenhetek, naponta többször kapok ételt, teát. Igaz, a diétámnak megfelelően kellene étkeznem, azt azonban nem tudom betartani. A betegkönyvem egy ideje már nincs hitelesítve, ezáltal a gyógyszerekhez sem tudok hozzájutni. Semmilyen jövedelmem nincs, amely fedezhetné a havi gyógyszeradagomat és az ételt.
Gábor elhalkul... Néz maga elé, a többiekkel együtt. Megkérdeztem, mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy a szeretetszolgálattól kaphatna megfelelő gyógyszert. Felcsillanó, könnyes szemmel csak annyit mond, hogy már azt sem venné komolyan. Nehéz hinnie a jóban. Mély sóhajából kiderült, egy picit könnyebb a lelkének a beszélgetés után.
Fel akartam tenni neki a következő kérdésemet, de megelőzött.
— Kedves asszonyom, olvasta maga a Légy jó mindhalálig című könyvet? — kérdezi tőlem komolyan az intelligens, idős férfi, majd folytatja is, anélkül, hogy választ kapna tőlem. — Itt valamennyien hasonlítunk Nyilas Misire. Szakadt ruhákban járunk, olykor tévedünk, megbotlunk és elesünk, de ha van rá lehetőség, hogy segítséggel felálljunk, megtesszük, ahogyan most is — fejezte be mondandóját.
— Elhiszi, hogy ha nem nyitották volna meg a Melegedőt, akkor már az ágyamba fagytam volna otthon? — mondja Gábor, mélyen a szemembe nézve. Miután bólintottam, mindnyájunk tekintete a bejárati ajtóra szegeződött. Mély csend uralta a termet. A rend őrei érkeztek meg, terepszemlére. Félrehívtak, hogy megkérdezzék, mi a gond, miért kellett leülni beszélgetni. Zlatával mosolyogva csak annyit mondtunk, hogy azért, mert mindnyájunknak jóleső érzés meghallgatni a másikat. Rövid látogatásuk után leszűrték, hogy minden rendben van. Ekkor a terem legbelső zugából megszólalt egy nyakig betakarózva pihenő férfi: „Mi azért jövünk ide, mert itt viccelődnek velünk, emberszámba vesznek bennünket, nem pedig azért, hogy kárt tegyünk egymásban.” A szívmelengető hozzászólás után jöttünk rá arra, hogy — noha ezt nem mutatjuk ki — valójában sokan figyelünk egymásra.
Sokat köszönhetek annak a napnak, amelyet a szegény, de lélekben gazdag emberek között tölthettem el. Örültem neki, hogy van hova hazamennem, és hálát adhatok a fentieknek a mindennapi betevőért.
