Egy vastag, fekete keretes szemüveg a földön, pontfénnyel megvilágítva. Csövek lógnak mindenütt mögötte, vastagabbak és vékonyabbak, átlátszóak és feketék. Ebbe sétál bele óriási szárnyaival Sziveri János (Pálfi Ervin). Nem könnyű szárnyakkal élni, azok folyton mindenbe beleakadnak, biztosan buszozni sem egyszerű velük, s egy kórházban is zavaróak tudnak lenni, manőverezni kell, ha az ember A pontból B-be akar jutni. Például a szemüvegéhez, mely az előadás során azt jelzi, hogy éppen ki az aktuális Sziveri. Sok Sziveri van, nem egy színész játssza a költőt, hanem egy kicsit mindenki.

Fotók: Szabó Róbert

Egy kórházi miliőbe csöppenünk, talán éppen az utolsó napjait töltjük vele, ahonnan visszaemlékezve egy-egy verssel megidézi az életét, a világot, melyből távozik.  

A színpadkép hihetetlenül izgalmas, ez is Ondraschek Péter munkája, s vizuálisan ez az előadás is olyan, mint azt a Mezei—Ondraschek-párostól megszoktuk már, azaz kapkodjuk a fejünket, s apró kis vizuális csodák, meseszerű képek jelennek meg előttünk. Egy piros esernyőre szitáló eső hull, az egyik hosszú műanyag csőből egyszer csak vér kezd csordogálni egy fehér lavórba, vagy éppen a térbe bekerül rengeteg ébresztőóra, melyek külön-külön kapnak egy pontfényt, jelezve, hogy nincs idő, azazhogy rengeteg idő van, Jánosunknak mégsem jutott elég belőle.

Vajon más lehet az ő szemüvegén át látni a világot? Sajnos már nem kérdezhetjük meg tőle, hiszen túl korán, harminchat éves korában halt meg. Most hetvenéves lenne. A Hidegpróba egyik jelenete talán éppen erre próbál utalni, hiszen az előadás aktuális Sziverije (Szilágyi Áron) egy idős ember hangján mondja a verset. A Lógunk feszes zsinegen szövege közben megjelennek a csillagok (lengő lófejek), hosszú műanyag pálcák végén világítanak fölötte.

Benes képei főleg a hátteret festik, ám be is sétál a színpadra hús-vér valójában is a Benes-festmények egyik visszatérő alakja, Husika. Verebes Judit nevetségesen kövér, hurkás Husikája annyira aranyos, hogy legszívesebben odamennénk és megsimogatnánk, megmondanánk neki, hogy nagyon jól néz ki, piros magassarkúban és anélkül is.

A Hidegpróba című előadásban is játszanak a vendégszínészek, azaz Pálfi Ervin és Hajdú Tamás, akik jól beszélik Mezei Kinga rendezői nyelvét, nehéz lenne elképzelni nélkülük a trilógia utolsó darabját. A zentai színészek mindegyikének fontos szerepe van az előadásban, Virág György a beteg, műtétre készülő férfi testébe bújva, Dévai Zoltán pedig egy Benes József-képet kelt életre, ahogyan a kezét-lábát harisnyaszerű, elasztikus anyaggal négyfelé húzzák, majd összekötözik, mint egy kényszerzubbonyba. A színpadon László Rolandot, a színház legfrissebb tagját, valamint a rendezőt, Mezei Kingát is láthatjuk, Kinga két dala meghatározó pontja az előadásnak.

Van még egy igen hangsúlyos képi elem a darabban, egy oldalára döntött zongora, mely több alkalommal bekúszik, átgurul a színpadon, vagy éppen szerelmes jelenet helyszínéül szolgál.

Sziveri versei közül több is elhangzik, talán a leghangsúlyosabb az Álompolgárok, a Próféciák, a Bábjáték, a Dunamedencecsont és a Bábel, utóbbit felvételről halljuk, szavanként más-más színész mondja fel a verset, ettől egészen olyan hatást kelt, mintha egy számítógép olvasná be. Bábeli zűrzavar a gépből.

Az előadás a Novem Színházi Szervezet és a Zentai Magyar Kamaraszínház közös produkciója. A dramaturg Góli Kornélia volt, a jelmeztervező Janovics Erika, a zenét pedig Mezei Szilárd szerezte.